A hajléktalanság társadalmi megítélése

A hajléktalanság mindenki ügye? Csak azoké, akik hajléktalanként élik az életüket? Vagy kizárólag az állam feladata tenni valamit? Mindegy mit, csak úgy, hogy az átlag polgár minél kevesebbet érzékeljen a „problémából”? Nehéz, provokatív, sokakat frusztráló, épp ezért vitát generáló kérdések ezek Magyarországán. Ami azonban egészen biztos: nem működhet jól az a társadalom, ami nem törődik a nehéz helyzetben lévőkkel, ez a törődés pedig ott kezdődik, hogy megpróbálom megérteni a másik helyzetét.

A fogyasztói társadalomban betöltött helyünket (rangunkat?) jelentősen befolyásolja az, hogy milyen javakat birtokolunk. Telefon, autó, lakás, ruházat. Akinek több, drágább, jobb van, arra hajlamosak vagyunk értékesebbként tekinteni, míg javaink csökkenésével együtt értékelődünk le magunk is. Akinek sok van, jól teljesít, akinek kevés van vagy épp semmije sincs, valamit biztosan rosszul csinál. És kinek lehetne kevesebbje annál, mint aki elveszítette az otthonát (lakhatást, munkát, családot vagy esetleg mindezt), és az utcára került? Talán annak, akinek sosem volt semmije… Mert bizony olyanok is vannak szép számmal, akik sosem éltek olyan lakásban, amit az otthonuknak tudhattak volna. Hajléktalannak lenni napjainkban stigma.

Miközben a szociális intézményrendszeren kívül egyre több olyan baráti társaság, civil szerveződés, egyházi közösség van, amely igyekszik segítséget nyújtani az otthontalan emberek számára (leginkább ételosztással, tárgyi adományokkal), nagyon sokakat zavarba hoz, ha utcán, aluljárókban élő emberekkel találkozik, akiket sokszor és nagyon leegyszerűsítve egyszerűen csak „a hajléktalanok”-ként emlegetnek. Az esetleges negatív tapasztalatok alapján pedig könnyen levonható az erősen általánosító következtetés azzal kapcsolatban, milyenek is a hajléktalanok. Ápolatlanok, környezetükkel nem törődők, rossz egészségügyi és/vagy mentális állapotban lévők, a közterületeket nem megfelelően használók, gyakran itallal élők, akik biztosan maguk az egyedüli felelősei jelenlegi helyzetüknek.

Arra, hogy az utcán élők mennyire a társadalom perifériáján élnek, szomorú bizonyíték azoknak a bűncselekményeknek a száma, amit ellenük évről évre elkövetnek (verés vagy akár felgyújtás), sokszor mindenféle előzmény nélkül, csak úgy heccből, talán azt gondolva, velük bármit meg lehet tenni.

Talán sokan meglepődnek, de a hajléktalan emberek többségéről az utcán senki meg nem mondaná, milyen élethelyzetben vannak. Ugyanúgy élik mindennapjaikat, mint mások, ugyanúgy dolgozni járnak, tartják a kapcsolatot korábbi ismerőseikkel, a különbség mindössze annyi, hogy átmeneti szállón élnek. A hajléktalanok döntő többsége ugyanis, ha nem is saját otthonában, de nem is az aluljárókban lakik, megfelelő támogató háttérrel pedig alkalmas lenne arra, hogy újra önmaga által fenntartott lakásban élhessen.

Éppúgy nem igaz az a gyakori feltételezés, hogy a hajléktalanok iskolázatlan emberek, hiszen végzettség szempontjából meglehetősen színes a paletta a hajléktalanok körében befejezetlen alapfokú tanulmányoktól az egyetemi végzettségig. Ugyanakkor a legutóbbi felmérések tükrében az is látható, hogy a hajléktalanná váló emberek körében egyre több az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők száma, és ez különösen a fiatalok (30 év alattiak) körében van így.

Tévútra vezet az a kérdés, hogy valójában ki tehet arról, ha valaki hajléktalanná válik, hiszen gyakran meglehetősen összetett folyamatról szó. Egymás – a társadalom vagy épp a rászoruló – kizárólagos hibáztatása biztosan nem segíti elő a változást.

Ahogyan a hajléktalanság közvetlenül vagy áttételesen mindnyájunk életét érinti, mindnyájunk mindennapjaiban megjelenik, éppúgy nagyon fontos volna, hogy ne felejtsük el: a megoldásnak is közös társadalmi ügyünknek kell lennie.

Kedves Érdeklődő, köszönjük, hogy elolvasta cikkünket! Ajánljuk figyelmébe kampányunk többi írását is, amelyek elérhetőek itt.