A BMSZKI Dózsa György úti női éjjeli menedékhelyének lakói számára nyitott reggeliző csoportot szerveztünk, ahol a résztvevők, hajléktalan nők és két segítő (szintén nők) a reggeli elkészítése és közös elfogyasztása közben beszélgethettek bármiről, ami foglalkoztatta őket. A nyitott csoport azt jelenti, hogy bárki bármikor csatlakozhatott, s bár kialakult egy törzsmag, olyanok is voltak, akik csak egy-két alkalommal reggeliztek a többiekkel. A női éjjeli menedékhely reggel nyolc órakor bezár, így a közös reggelik során nem csupán a közös, minőségi étkezés számított különlegesnek, hanem az is, hogy nyolc és tíz óra között nem kellett elhagyni az intézményt.
A reggelik során spontán beszélgetések alakultak ki. Szinte minden hajléktalan nő életében, aki a reggeliken részt vett, tetten érhető volt valamilyen erőszak. Volt, akinél ez a friss kenyér révén került szóba („Milyen jó, hogy ilyen puha a kenyér, mást meg sem tudnék rágni. Nincs fogam, mert kiverte a férjem!”), míg mások általánosabb, állandóbb zaklatásról számoltak be. Ahogy az egyik segítő fogalmazott: „nőként a hajléktalan ellátásban benne lenni önmagában is bántalmazott helyzet”. Napi rendszerességgel érik e nőket atrocitások, igyekeznek „nem túl jól kinézni”, hogy ezáltal elkerüljék a szóbeli vagy tettleges zaklatást a koedukált intézményekben (pl. nappali melegedőkben, ahol az éjjeli menedékhely zárva tartása idején tartózkodni szoktak).
S bár most épp minden nő hajléktalan élethelyzetben él, nem mindig volt ez így. Többen mondták azt, hogy „sosem gondoltam volna, hogy egyszer hajléktalanná válok”. Bár olyan nő is volt, aki nem állami gondozásban nőtt fel, a legtöbben családban nevelkedtek, párkapcsolatot létesítettek, gyermeket szültek és neveltek, dolgozni jártak – mint bárki más.
Az egyik reggeli alkalmával a segítők azt kérdezték, hogy mit kívánnának a jó tündértől, ha három kívánságukat teljesítené. Talán meglepő, hogy az első két kívánság nem lakásra, pénzre vagy más, anyagi javakra vonatkozott, hanem szinte minden esetben a gyerekekkel, unokákkal, párokkal és szülőkkel volt kapcsolatos („a gyerekem éljen jól”, „még egyszer találkozzam a gyerekemmel”). Sőt, még a pénz és ház említésekor is többen a gyerekük jóllétére (is) gondoltak: „ha nyernék a lottón, vennék a gyerekemnek házat").
Az első reggelinél még a segítők látták a csoport tagjait vendégül: ők vajazták meg a kenyereket, ők készítették és szolgálták fel a kávét. A rendszeres reggeliző csoport végére olyan családias lett a légkör, hogy a hajléktalan nők maguk készítették el a reggelit, gyúrták, kelesztették és sütötték ki a lángost, terítették meg az asztalt. És abban minden résztvevő egyetértett, hogy szükség van ilyen biztonságos terekre, ahol önmaguk lehetnek, nyugodt körülmények között kiszakadhatnak a mindennapi aggódásból, tépelődésből, és magukról, az őket érintő témákról beszélgethetnek. Nagyon remélik, hogy a nyári szünet után valamilyen formában folytatódnak ezek a találkozók.
Kedves Érdeklődő, köszönjük, hogy elolvasta cikkünket! Ajánljuk figyelmébe kampányunk többi írását is, amelyek elérhetőek itt.