Honnan érkeztél ide hozzánk, hogy érkeztél ide a rendelőbe?
Láttam a felhívásotokat egy szülésznőknek és bábáknak szól Facebook csoportban, és a Másállapotot a Szülészetben! mozgalom közös platformján is volt egy beszélgetés arról, hogy milyen jó ez a kezdeményezés. Pont váltásban voltam, és kerestem, merre tovább, mi legyen a következő lépés. Jól időzítetten érkezett a felhívás, és megszólított a traumatudatos szemlélet, mert nagyon sajátomnak érzem. Ezelőtt független bábaként dolgoztam, de jelenleg nem gyakorlom a hivatásomat. (...)
Egy erős hívást követve lettem szüléskísérő szakember. Először dúlai szerep hívott meg leginkább, majd bábatanonc és bába lettem. Sok a hasonlóság a bábaként követett alapértékek és a rendelő alapértékei között: partneri viszonyban vagyunk a családokkal és az anyákkal. Holisztikus szemlélettel fordulunk feléjük, nem csak a nő hasára és a benne növekvő életre, a várandóságára, a laborleleteire figyelünk, hanem maximálisan figyelünk rá is, mint emberi lényre. Ez egy nagyon bizalmi kapcsolat, amiben megmutatkozhat, ami más élethelyzetben nem, és itt a traumára is gondolok. A trauma, kezdve az olyan „apróbb” dologtól, mint egy vérvétel egészen odáig, hogy valaki szexuális erőszak túlélője, hatással lehet a szülésére. Nekem ez fontos, mert én magam is érzékeny vagyok, talán ezért is tudok ösztönösen jól bánni az ilyen helyzetekkel, de később tanultam is: részt vettem egy gyakorlatközpontú, traumaérzékeny működésről szóló képzésen, ami tudatosabbá tett abban, amit nagyjából éreztem korábban. A szemlélettel nagyon tudok azonosulni.
Amit itt csinálunk a rendelőben, járna minden nőnek.
Eredetileg egészségügyi végzettséged van?
Nem. Egyetemet végeztem Londonban, európai tanulmányok és francia szakon. Ez azért érdekelt anno, mert akartam tanulni Magyarországról, és izgalmasnak tűnt, hogy ezt Angliából tegyem. Egészségügyi végzettségem akkor lett, amikor eldöntöttem, hogy bába leszek. Mert ahhoz, hogy valaki független bábaként dolgozzon, el kell végeznie az állami szülésznő képzést a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán.
Magyarországon nőttél fel?
Igen. Angolt akartam tanulni, ezért mentem ki. 9 évig éltem Londonban, tanultam és dolgoztam is. Az a keresés, hogy mi mozgat meg, mi hív igazán, itthon kezdődött, és így kerültem a szülések köré.
Milyen volt a te érzékenységeddel és a traumatudatos szemléleteddel a szülésznőképzés?
Nagyon nehéz. Mert rám van írva… A kórházban fel kellett öltözni fehérbe, ezért állandóan orvosnak néztek. Egy olyan városszéli kórházban voltam gyakorlaton, aminek a vonzáskörzetében viszonylag sok roma ember él. Mindennapos volt, hogy megjelent egy roma család támogatandó a várandós nőt, aki éppen vajúdik a szülőszobán, de nincs kapcsolata a családjával, még a telefonját is elvették, és bánnak vele úgy ahogy – a méltót hagyjuk, de mondjuk elfogadható szinten sem… Napi szintű kihívást jelentett számomra úgy segíteni, hogy közben ne kerüljek az „aranyos doktornő, legyen kedves” szerepbe. Nekem ez mindig zsigerből ment, néha sportot is űztem abból, hogy az a feladatom.
A kórházban általában lehajtott fejjel jönnek-mennek a fehér ruhás emberek, nem néznek sem jobbra, sem balra, nehogy hozzájuk szóljanak. Azt üzenik a viselkedésükkel, hogy „dolgom van, elérhetetlen vagyok”. Én nem fordítottam el a fejem, s ettől az emberek zavarba jöttek… Meg kellett szoknom, hogy
azért néznek rám furán, mert nem nézek keresztül rajtuk.
Ez számomra teljesen idegen élethelyzet volt.
Sok mindenre rálátásom volt azáltal, hogy jártam külföldi bábakonferenciákra és olvastam az evidencia alapú orvoslásról szóló szakirodalmat és cikkeket; tudomásom volt például azokról az ajánlásokról, amelyeket ‘85-ben adott ki a WHO, és amelyeket itthon nem hogy nem tartottak be, de nem is tudtak róluk a legtöbben. Mintha leengedték volna a vasfüggönyt.
Elég hamar megtanultam, hogy számomra az a legjobb stratégia, ha szó nélkül teszem a dolgom; amikor csak lehet, takarítok, rendezem a gyógyszereket, vagy körbe megyek a gyerekágyon és az anyákkal foglalkozom. Be kellett adnom olyan injekciókat, amelyekről tudtam, hogy feleslegesek, sőt, sok esetben ártalmasak is lehetnek, ilyenkor abból űztem sportot, hogy informáljam az anyákat, és legalább jó hangulatban történjen mindez és kevésbé fájjon.
Légypiszok a falon – úgy éreztem, ennyit számítottunk hallgatóként. Senki nem nézett ránk, 1-2 orvos volt, aki bemutatkozott. Egyébként csicskásként használtak minket első-másod-harmadévben, negyedévben pedig le lettünk teremtve, hogy miért nem tudjuk, amit tudunk kellene, és amit odáig senki sem tanított meg nekünk.
Dániában töltöttem egy féléves gyakorlatot, ahol a szülőszobát szülésznők vezetik, az orvosok pedig csak abban az esetben vannak jelen, ha a kompetensnek tartott és egyenrangúan kezelt szülésznő úgy dönt, hogy a patológiás folyamatok miatt erre szükség van. Beszélgettem a kórház pihenőszobájában két szülésznővel, akiknek elmondtam, hogy nálunk 69,4%-os a gátmetszések és 39% a császármetszések aránya (ekkor, most már magasabb). Amire válaszul azt kérdezték, hogy ’ekkora a szülészeti erőszak Magyarországon?’ Mi akkor épp avval küzdöttünk a Másállapotot a szülészetben! mozgalommal, hogy hogyan lehet ezt a fogalmat bevezetni. (…)
Mindez süt rólam! A szemlélet tükröződik abban is, hogy meghúztak a szóbelin. Tudok erről most már viccelődve, vagánykodva beszélni.
Meg kellett tanulni megvédeni magam. Az utolsó szemeszterekben kb. 200 óra gyakorlatot kellett letölteni a szülészeten, ami kő kemény volt. Volt egy olyan nap, amikor azt éreztem, hogy vagy én bolondultam meg, vagy mindenki más, és nem tudtam eldönteni, melyik az igaz. Általában kerestem a lótifuti feladatokat, csakhogy ne kelljen hallgatnom a gépek kattogását...
Tudom, milyen az, amikor a fülemmel hallom a boldog magzati szívhangot,
és ez a fémes gépi hang borzasztó. Két szülés zajlott egyszerre, a személyzet nagy része a már kitolási szakaszban lévő nővel foglalkozott. Én pedig engedtem egy kád vizet egy fiatal roma nőnek, aki az anyósával volt a szülőszobán. Akkor már sejtettem, hogy az a nő, akit irányítanak és ő nagyjából egy időben fognak szülni. Mindenkinek elmondtam, hogy mi a helyzet, rohantam a laborba, kerestem a másik dokit a másik szüléshez, gépek kattogása, utasítások, fehér köpenyek… És akkor megfagyott egy pillanatra a kép, úgy éreztem, ez két párhuzamos valóság és nincs átjárás.
Aznap, vagy talán másnap volt egy roma asszony, aki nagyon vajúdott, kicsit koszos volt, kicsit büdös volt a lába, de egy szeretnivaló nő volt, aki éppen akkor hozta világra a gyermekét. Rám kapaszkodott, fájt a derekam, beleharapott a vállamba… Igen, kicsit kijött belőle az állat, az állat szül bennünk, nem a rózsaillatú jól nevelt nő. A szemembe nézett, és azt éreztem, hogy itt van az átjárás a két valóság között.
Ennyi volt, amit a négy év alatt tudtam kezdeni a szemlélettel.
A háromnapos traumatudatos képzés mit adott neked, amit itt a rendelőben tudsz használni?
Ezt a fajta nyitottságot.
Ha valaki máshogy viselkedik, mint ahogy az adott környezetben, az adott helyzetben logikus lenne, az első gondolatom, hogy vajon mit hordozhat, mi lehet vele,
ami ezt a reakciót váltotta ki. Amit csináltunk, mondtunk, amit szaglott, látott “benyomott egy gombot”, triggerelte, és ettől regressziós állapotba került; máshol van, mint ahol történik, ami éppen történik. Az ilyen helyzetek értelmezését például.
Voltak konkrét gyakorlatok, inkább a szüléshez kapcsolódóan. Végigjátszottunk helyzeteket, például megkérdeztük attól, aki a gyakorlat során erőszaktúlélő volt, hogy milyen szavakat biztosan ne használjunk. Megkérdeztük, kér-e szoknyát, hogy ne látszódjon ki a feneke az öltözőből a vizsgálóágyhoz menet közben. Másra kell figyelni egy kórházi környezetben, másra otthon. (...)
A traumatudatos rendelőben minden úgy van kialakítva, hogy váratlanul senki ne léphessen be a rendelőbe, és van függöny is az ajtó előtt, amit mindig elhúzunk. Eleve a nőgyógyászati ágy sem az ajtó felé néz puncival, mint a kórházakban általában.
Mi az, ami még a traumaérzékeny, traumainformált szemléletet jellemzi?
Mindig bemutatkozunk. Lehet, hogy nem fognak emlékezni a nevünkre, de az az érzés megmarad, hogy egyenrangúak vagyunk – itt a kezem, nem disznóláb. Az is fontos, ahogy egymáshoz viszonyulunk. (...)
Nagyon örültem, amikor Tamás (Gerencsér Tamás, a rendelő létrehozásában oroszlán szerepet vállaló módszertani munkatárs) mondta, hogy lesznek esetmegbeszélések, amin itt van Dr. Győrfy Judit (jogász, mentálhigiénés szakember, nőjogi aktivista, a szülészeti erőszak témájának szakértője vezet), aki külsős, és akivel át lehet beszélni az eseteket, a működésünket, és akár a szóhasználatot is.
Volt egy olyan esetünk, amikor bejött az ügyfél… Kezdjük az elejéről: a vizsgálat azzal kezdődik, hogy bejön a rendelőbe az ügyfél, leül az asztal mellé Annával beszélgetni (Dr. Héra Anna szülész-nőgyógyász szakorvos, a rendelő orvosa), én pedig odahúzom a kis sámlit, hogy körbe üljünk. Annához beszél, Anna gépel a számítógépen, igyekszik figyelni, ránéz, kicsit már dolgozik fejben, én figyelek, és akkor már nekem beszél, felém fordulva mondja a válaszokat Annának. A vizsgálat során is nagyon figyelek arra, hogy ne legyen olyan, hogy mind a ketten valamit csinálunk, és nem vagyunk jelen – nem mondom, hogy százszázalékos vagyok, de igyekszem…
Szóval rajta láttam, hogy szorong – nőgyógyászhoz menni vacak helyzet, mert a punciját nem mutogatja mindenkinek az ember –, de rajta nem „csak” a nőgyógyászati vizsgálattal járó szorongás volt. Láttam, hogy itt valami más van. Kérdeztem, jól van, kér-e egy pohár vizet? Kért. Utána lehetett folytatni a vizsgálatot. Most már nem tudom megmondani, hogy a képzésből kaptam-e ezt, vagy adottság, nem tudom, hol a határ.
Meg lehet-e fogalmazni, mit tudsz adni az embereknek ott benn? Mit jelent a nőknek a jelenléted?
Személyes figyelmet. A traumatudatos jelenlétet. Úgy vagyok ott, hogy arra figyelek, hogy ő jól érzi-e magát.
Legalább két nagyon erős ténnyel kellett szembenézni a megnyitás előtt: az egyik, hogy a hajléktalan nők közül nagyon sokan régen nem jártak már szűrővizsgálaton. A másik pedig az, hogy bántalmazás érhette őket, akár családjukban, párkapcsolataikban, akár az intézmények részéről.
Sok esetben azért nem mennek orvoshoz, mert épp elég volt nekik, hogy a szüléskor muszáj volt, és olyan módokon bántak velük, ami nem elfogadható, és ez visszatartja őket, hogy vizsgálatra menjenek.
Jött egyszer egy nő, sok gyereket szült, mind hüvelyi szülés volt, szinte biztos, hogy sokszor érhette őt olyan bánásmód, vagy kaphatott olyan mondatokat, ami neki nem volt jó. Azt is tudjuk, hogy egy ponton a nők felé fordult a szexuális érdeklődése. Eljött többször a rendelőbe, de nem mert bejönni. Valószínűleg szégyellte magát amiatt is, mert Anna az egyik lányával egykorú. Szüksége lett volna egy apróbb beavatkozásra, amit nem is tudtunk elvégezni, mert a vizsgálat alatt ájulásközeli állapotba került, szóltunk hozzá, de látszott rajta, hogy disszociál, nincs jelen. Nem tudta verbálisan kifejezni, mit érez, mit gondol. Ebben a kivételes esetben Gyöngyi (Deichlerné Kovács Gyöngyi szociális munkás) is bejött a nő kérésére, hárman támogattuk őt. Ez például egy olyan eset, amit nem tudtunk volna kezelni, ha nem ismerjük a traumatudatos szemléletet.
Emlékszem egy másik ügyfelünkre, tanítónő volt, már talán nyugdíjas. Nagyon régen volt utoljára nőgyógyásznál, és borzasztóan félt, hogy valami baja van. Azért került az utcára, mert a bántalmazó férje kisemmizte őt, és el kellett hagynia a közös otthonukat. A gyerekei is ellene fordultak. Amikor Anna veszi fel az anamnézist – mivel máshogy figyelünk, mint ahogy általában egy orvos figyel –, sokszor mesélnek kicsit az életükről is. Nagyon izgult, hogy nincs-e valamilyen baja, mert régóta nem volt vizsgálaton. Emlékszem, azt éreztem, hogy ez az a történet, ami bárkivel bármikor megtörténhet. Átérezhető volt az a sorscsapás, tragédia, aminek nyomán hajléktalanná vált. Lehetett látni rajta, hogy egy nagyon intelligens valaki, és mégis ilyen helyzetbe tudott kerülni. Örült a lehetőségnek, hogy eljöhetett, örült a fogadtatásnak, és nagyon örült annak is, hogy nem találtunk semmit nála.
Volt egy másik nő, aki azt panaszolta, hogy nem jött meg a menstruációja, és nagyon remélte, hogy nem vár gyereket. Éppen egy bántalmazó párkapcsolatból jött kifelé, de még nagyon friss volt a szakítás. Nem találtunk várandósságot. Elmondtuk, hogy egy intenzív, stresszes élethelyzet okozhat olyan hormonális problémákat, hogy nem jön meg a menstruációja. Nagyon megkönnyebbült, hogy normális, ami vele történik, és hogy gyereke sem lesz abból a kapcsolatból.
Sok ilyen történet van.
Annak érdekében, hogy minél több nőnek tudjunk segíteni, kérjük március 10-ig szavazzon ránk a Richter Anna Díj pályázatán: https://richterannadij.hu/index.php/2023/2023-dontosok-9
Köszönjük!