„A változás színterei helyett az állandóság színtereivé váltak a szállóink?” – tette fel az egyik résztvevő a kérdést a Magunkról magunknak szakmai napunk pódiumbeszélgetésén, ahol egy – az egész magyar társadalmat érintő – és a szolgáltatásainkat is nagy mértékben befolyásoló tényezőről: az öregedésről beszélgettünk.
A hajléktalan emberek egyre öregebbek, betegebbek. Erről többször írtunk már, akit érdekel a téma a számok nyelvén is az olvasson bele a tavalyi év szakmai beszámolóiba!
Az öregedés vagy a betegségek a nálunk élő emberek számára gyakran az önellátási képesség részleges vagy időleges elvesztését jelenti, ami otthon és támogató család nélkül rendkívüli kihívások elé állítja őket.
Mit jelent az önellátási képesség csorbulása, hiánya? Olyan egyszerű dolgokra kell gondolni, hogy valaki fel tud-e menni egyedül a lépcsőn, ki tudja-e takarítani a szobáját, fel tud-e öltözni, be tud-e vásárolni magának, tud-e magára főzni, meg tudja-e melegíteni az ételét, vagy tud-e enni egyedül, a gyógyszereit ki tudja-e váltani, be tudja-e szedni?
Ezek a dolgok persze a saját otthonukban élők számára is jelenthetnek nehézséget, és sokszor számukra is csak a szociális ellátórendszer jelenthet megoldást, ha sikerül pl. otthonápolást, vagy gondozói szolgálatot elérniük. A szállókon élők számára ezek a szolgáltatások azonban nem elérhetőek, miközben maguk az intézmények – jogszabály szerint is, és infrastruktúrájukat, munkatársi összetételüket tekintve is – önellátásra képes emberekre szakosodtak.
Több intézményünk például ipari jellegű környezetben van, ahol a legközelebbi kisboltig másfél-két kilométert kell sétálni, vagy egy négysávos úton kell átkelni, nincs a környéken orvosi rendelő, gyógyszertár. Fura módon azokon a szállóinkon tudunk most már idős embereket elhelyezni, amelyek nem is olyan régen még kiléptető szállók voltak, ahol a munkából élő, önálló lakhatásra készülő hajléktalan embereket helyeztük el. Egészen egyszerűen azért, mert ott van lift.
A pódiumbeszélgetésen szó esett arról, hogy ezeken a szállókon, de gyakorlatilag mindenhol máshol is át kell alakítanunk jelentősen a szociális munka tartalmát, mert az idős embereknek másra van szükségük, mint az aktívabb életkorúaknak. Ez kihívások elé állítja a szociális szakembereket, miközben saját mentálhigiénés állapotunkkal is többet kell törődnünk például azért, mert a gyász, az ügyfeleink halála sokkal mindennaposabb megtapasztalás ma, mint volt akár pár évvel ezelőtt. Van olyan szálláshelyünk, ahol a beköltözők 10%a hal meg egy év alatt, idős kora vagy betegsége miatt.
Azok a szociális munkások, akik egy hajléktalanellátó intézménybe szerződtek el, semmiképp sem arra a munkára készültek, hogy ilyen nagy számban kell krónikus betegeket, időseket életük végső szakaszában kísérni – ennek minden mentálhigiénés és fizikai kihívásaival együtt. Különböző képzésekkel: gyászfeldolgozás, idősügyi műhely stb. és mentálhigiénés támogatással segíthetjük munkájukat, de a méltósággal megélt öregkor és a méltó halál biztosítására igen kevéssé tudjuk alkalmassá tenni például a nagy létszámú intézményeinket.
Mindez természetesen a nálunk élők számára még nehezebb. Egyre gyakrabban fordul elő az, hogy az egy szobában élők közül valaki a szobatársai támogatására is szorul, és számukra is nagyon nehéz és ijesztő a lakótársak elvesztése.
A beszélgetésben jó gyakorlatokat is bemutattunk egymásnak. Az idős emberek számára a családi kapcsolatok felértékelődnek, ezért még nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk ezek megerősítésére, ha ez lehetséges. Egyik szállónkon például a szabadidős foglalkozások egy részét megnyitják a családtagok számára is, hogy a közösen megélt jó élmények lehetőséget teremtsenek újra egy minőségi beszélgetésre, együttlétre.
Egy másik szállónk közösségi tereket szeretne kialakítani olyan módon, hogy azok legyenek étkezésre, kötetlen együttlétre alkalmas helyek, és az idősotthonok működéséhez közelítő gyakorlatokat alakítanának ki annak érdekében, hogy később az odaköltözéskor ne legyenek annyira idegenek az ottani szokások, az ottani napirend.
Így valóban azt tapasztaljuk, hogy sajnos a segítségünkre szoruló idős, beteg embertársaink számára egyre gyakrabban valóban az állandóság színterei a szállóink, hiszen, ha lehet még inkább beszűkülnek az átmeneti szálláshelyeikről a kiköltözés lehetőségei. Számunkra azonban továbbra is a változás színterei maradnak. Újra és újra változtatnunk kell a szolgáltatásainkon, a szabályainkon, akár a munkatársi gárdánkon annak érdekében, hogy reagálni tudjunk a felmerülő szükségletekre.
Csak reméljük, hogy ezzel idővel a jogalkotó is lépést tart, és társadalmunk működésének és a szociális ellátórendszernek a kereteit átszabja olyan módon, hogy ne legyen tömegek számára elérhetetlen egy méltó módon, biztonságban megélt időskor – ha csak lehet a szerettei, családja körében.