Mit lehet tudni Rólad – személyesen és nőgyógyászként?
2005-ben végeztem a Semmelweis Egyetemen, tehát most 20 éve praktizálok. Egy „ajándék babám" született az egyetemi évek alatt – mind a várandósság, mind a szülés annyira mély és meghatározó élmény volt, hogy az ötödéves szülészet gyakorlat alatt nyilvánvalóvá vált számomra, ez a szakma áll a leginkább közel hozzám. A Szent István Kórházba kerültem a rezidens képzés után, ahol Siklós Pál főorvos mentorálásával lettem szakorvos. 2008-tól 2016-ig dolgoztam ott.
Hogyan kerültél kapcsolatba a BMSZKI traumatudatos rendelőjével?
Nagyon megtisztelő volt, amikor megkerestél Bakóné Gottfried Anikó szülésznőn keresztül. A traumatudatos szót tőled hallottam talán másodjára. Azt gondolom, hogy ez egy fontos kifejezés! A szülészet örömteli szakma, de sajnos vannak veszteségek a várandósság és a szülés során, illetve a nőgyógyászati folyamatokban is. Ezekkel a veszteségekkel nap mint nap találkoztam, és kerestem az eszközöket ahhoz, hogy jól tudjak jelen lenni ilyenkor, és úgy tudjam segíteni a pácienseket, hogy tovább tudjanak lépni a nehéz érzéseken, helyzeteken. Sok olyan helyre mentem el tanulni, ahol bővíteni tudtam a tudásomat, ugyanis az egyetemi képzésben kevésbé van jelen a traumatudatosság, vagy hogy nehéz érzelmi helyzeteket hogyan kezeljünk. Legalábbis a mi képzésünkben ez csak felszínesen érintett téma volt.
Hol jutottál hozzá a szükséges ismeretekhez?
Egyrészt a Prof. Dr. Varga Katalin-féle SAS-OK képzésben az ELTE Affektív Pszichológia Tanszékén, ahol nagyon sokat tanultam a szuggesztiók szomatikus orvoslásban történő alkalmazásáról, illetve elvégeztem egy Hospice tanfolyamot, megismerhettem Polcz Alainet, az ő személyisége is nagy hatással volt rám. Másrészt a saját egyéni terápiám során. Egy családterapeutával dolgozom együtt sok éve, a magánéletem mellett folyamatosan viszem hozzá a szakmai eseteimet is, amelyek átbeszélése sokat tett hozzá a szakmaiságomhoz, hozzáállásomhoz.
Segítő szakmákban azt szokták mondani, hogy az egyéni terápia tényleg nagyon fontos, mert a személyiségünkkel dolgozunk. Ez talán az orvosoknál is így van.
Nálunk orvosoknál ezt egyáltalán nem szokták hangsúlyozni, de teljesen egyetértek. Az, hogy terápiában dolgoztam saját magamon, hatott a szakmai személyiségemre is.
Nem mindegy, hogy egy frissen megerőszakolt nőt hogyan tudok fogadni úgy, hogy ne mélyítsem a traumáját. Volt olyan páciensem is, aki gyerekkori abúzuson esett át, és korábban még soha nem volt nőgyógyásznál. A harmincas évei elején keresett meg. A bizalmába fogadott, ugyanis a vizsgálat után elég hamar visszajött, már várandósan! Az volt a vágya, hogy természetes úton szüljön. A történetét hallgatva – kamaszkorában félelmet keltő tárgyat helyezett a hüvelyébe egy tekintélyszemély – nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy bele lehet-e engedni hüvelyi szülésbe, nem fogja-e bekapcsolni a gyerekkori traumát az a nagyon intenzív élmény, amikor a hüvelyen keresztül kigördül a magzati koponya. Ha emiatt elakad a szülés, esetleg vákuummal kell befejezni, csak mélyítem a traumáját. Végül egy csodálatosan szép, gátvédelmes szülés sikeredett. Utólag persze fantasztikus így elmesélni, de közben nagyon intenzív munka volt a pszichoterapeutámmal és a kismamának is a saját terapeutájával. És ugye a helyes döntés mindig csak utólag igazolódik... Több olyan összetevője is volt ennek a történetnek, ami lehetővé tette, hogy ez a baba természetes úton tudott a világra jönni, és a szülés gyógyító élménnyé vált a kismama számára. Amit a leginkább kiemelnék, az a kismama saját önismereti útja és munkája. A mi részünkről talán az, hogy a szülésznővel közösen olyan légkört tudtunk teremteni, ahol biztonságban érezhette magát, és ahol inkább az ösztönök tudtak hatni, nem pedig a félelem vagy a medikalizáció.
Gondolom, az sem véletlen, hogy Téged keresett fel...
Meg szoktam kérdezni, hogy miért engem választanak. Legtöbbször az a válasz, hogy személyes ajánlás alapján, de az ő konkrét esetére nem emlékszem. Sokan érkeznek szorongással – akár a legegyszerűbb vizsgálatra is, és őket is kell tudni „fogadni” és „átbillenteni”.
Igen, ez a traumatudatosság központi eleme. A mi rendelőnk életébe nemrég kapcsolódtál be, amit úgy tudtál vállalni, hogy a magánrendeléseden kéthetente pro bono fogadsz a Családok Átmeneti Otthonából érkező pácienseket. Mesélnél az eddigi tapasztalataidról?
Igen, meg tudtam beszélni a vezetőséggel a rendelőnkben (G1 Intézet), hogy fogadni tudjunk hajléktalan élethelyzetű pácienseket, ingyenesen. Az eddigi tapasztalataim abszolút pozitívak! Az első pácienst elkísérte a szociális munkása, és ez is nagyon fontos lépés volt: azt gondolom, nem könnyű egy számukra egyébként elérhetetlen közegbe érkezni, abban feszengés nélkül mozogni. Én is biztosan szoronganék hasonló helyzetben. Mindemellett úgy gondolom, hogy mi tudunk úgy segítséget nyújtani, hogy az valóban segítség legyen, ne érezze magát idegennek, ne egyfajta lekezelő gesztusnak élje meg. Ehhez fontos a szociális érzékenység is, részemről egyfajta társadalmi szerepvállalás is ez a fajta ellátás. Ha több rendelőben megvalósulhatna ez a megoldás, akkor sokkal több periférián élő nőt el tudnánk látni. Bízom benne, hogy több kollégám is hasonlóan gondolkozik erről.
Ez valóban nagyon fontos lenne, mert a mi ellátottjaink nagyon nagy része évek óta nem járt orvosnál. Nemrég találkoztam egy most 57 éves nővel, aki utoljára a kisebbik gyermeke születésekor, 35 évvel ezelőtt volt nőgyógyásznál, és nem is szeretne ezen változtatni, aminek komoly egészségügyi kockázatai lehetnek.
Én mindent megteszek azért, hogy a szorongást megszüntessem vagy minimalizáljam. Tartom a szemkontaktust, próbálom a páciensek érzéseit dekódolni, részletesen elmondom, mi történik a vizsgálat közben. Rengeteget magyarázok, folyamatosan beszélek arról, hogy milyen hőmérsékletű lesz az eszköz, amivel hozzáérek, mit fog érezni, melyik testrészét fogom megérinteni, hogyan feküdjön a vizsgálóágyon, hogy a lehető legkényelmesebben érezze magát. Az ultrahang vizsgálat közben a monitoron megmutatom, hogy sok szürke árnyalat között milyen kontúrok mutatják a méhet, a petefészkeket stb. Gyakran kérdezek személyesebb dolgokat is (például a gyerekeiről), „meséltetem” őket, ami szintén nagyon jól tudja oldani a szorongást.
Volt-e olyan eset a praxisodban, ami próbára tett téged?
Vannak kihívással teli helyzetek. Például volt egy olyan páciensem, aki annak ellenére, hogy szerettem volna szemkontaktust tartani vele, lehajtott fejjel ült és monoton hangon sorolta a panaszait. Viszonylag hosszú idő után kezdett el oldódni – ekkor nézett először a szemembe, meg tudott nyílni, és elmondta, hogy autista. Innentől már gördülékenyen ment a vizsgálat, a diagnózis és a terápia megbeszélése. Előfordul olyan is, amikor akkora bizalmatlanság sugárzik a páciensből (feltételezem, hogy a korábbi negatív orvosi tapasztalatai miatt), hogy egy idő után az ember a saját szakmai önbizalmát is képes megkérdőjelezni – lehet, hogy valamit elnézek, elrontok, nem kérdezek rá? Van olyan is, amikor az együttműködés hosszú távon nem tud megvalósulni. Ezek a páciensek általában nagyon sok orvost „elfogyasztanak", járnak orvosról orvosig, és úgymond diagnosztizálhatatlan betegségük van számos szubjektív tünettel, ami mögött nem találunk szervi eltérést. Amikor úgy érzem, hogy kifogytam a diagnosztikai és terápiás lehetőségekből, rákérdezek, hogy lehet-e a panaszainak pszichés komponense, de nagyon eltérő, hogy mennyire nyílnak meg ilyen esetekben, mennyire állnak készen arra, hogy ezzel szembesüljenek.
Hogy szoktad ezt megkérdezni?
Például, hogy lehet-e a panaszának esetleg valamilyen lelki háttere, gyakran érez-e szorongást a témával kapcsolatban stb. A leggyakoribb kérdésem, hogy van-e esetleg olyan dolog, amit nem kérdeztem, de szeretne róla beszélni. Próbálom körbejárni, de nem mindig sikerül. Volt nemrég nálam egy fiatal, húszéves lány, akit a pszichológusa irányított hozzám. Érezhető volt, hogy nagyon szorong. A már bevált gyakorlatomnak megfelelően vizsgálat közben elkezdtem magyarázni: „ezek a nagyajkak, ezek a kisajkak, itt van a hüvelybemenet, hozzáérek most...". Az a feltételezésem erről a generációról, hogy sokkal jobban „képben vannak", jobban ismerik a testüket az őket elérő információk, sorozatok által. Ennek ellenére ez a lány közbevágott, hogy „én ebből semmit nem értek". Azt hittem, segítek neki azzal, hogy folyamatosan beszélek hozzá és mondom, mi történik vele, de őt ez annyira bezárta és olyan ingerülten reagált, hogy inkább gyorsan túlestünk a vizsgálaton, felajánlottam, hogy utána kérdezzen, ha szeretne. Egyetlen kérdést sem tett fel, elégedetlenséget és csalódottságot éreztem rajta. Talán több időt kellett volna adnom neki, nem tudom. A legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy nem sikerül jól az orvos-páciens kapcsolat.
Egy pszichoterapeuta vagy más segítő foglalkozású esetén is van olyan, hogy egyszerűen nem működik a kémia.
Igen, ezzel tisztában vagyok. Van, amikor úgy érzem, hogy eljutottam a saját tudásom határáig. Érzem a korlátaimat, és ilyenkor azt mondom a páciensnek, hogy tisztelettel megkérem, keressen fel másik kollégát, kérjen másodvéleményt, mert ez így tartom korrektnek. Ugyanakkor nagyon tudatosan, sok eszközzel teszek azért, hogy a megfelelő raport létrejöjjön, és oldott hangulatban történjen a vizsgálat, valamint a további esetleges teendők megbeszélése.
Köszönjük a munkádat, és köszönöm a beszélgetést!
Lánszki Réka