Hajléktalanként élni több szempontból védtelen állapot – egyes kutatások szerint a hajléktalan emberek legalább kétharmada szenvedett el anyagi természetű kárt vagy életét és testi épségét veszélyeztető erőszakot. Sokszor hallani, hogy egyes emberek azért nem akarnak szállón éjszakázni, mert attól tartanak, hogy ott ellopják kevéske személyes tárgyukat, ugyanakkor az utcán sem sokkal biztonságosabb, hiszen alvás közben bárki könnyű prédává válik. Évről évre hallani olyan szörnyű bűncselekményekről, amikor unatkozó vagy ittas, bedrogozott fiatalok (vagy már nem annyira fiatalok) közterületen bántalmaznak (megvernek, megszúrnak, felgyújtanak), szélsőséges esetben pedig agyonvernek hajléktalan embereket. Akár személyes indíttatás, konfliktus nélkül, szórakozásból.
Majdnem minden tizedik hajléktalan ember mondja azt, hogy valamilyen erőszak miatt vált hajléktalanná: „kiüldözték” a lakásából vagy „lakásmaffia” vette el otthonát. A hajléktalan nők között még magasabb ez az arány. A „kiüldözték” a lakásból utalhat családon belüli erőszakra, rossz szomszédsági viszonyokra, de akár (jogszerűtlen) kilakoltatásra is. „Aztán férjhez mentem, lett hét gyerekem. A férjem alkoholista, gépezett. Nagyon sokat bántott minket… Minden nap vert. Minden nap. Míg 2007-ben elmentem a Gyermekjólétibe, kértem, hogy tudnak-e segíteni nekem. Mert akkor is kint voltam a gyerekekkel. Akkor mondták, hogy azt tudják csinálni, hogy átmenetileg a gyerekeket intézetbe helyezik. Én kikerültem a testvéremhez az erdőbe…” (Anikó, 40 éves)
Sokaknak nem a hajléktalanná válás az első traumatikus esemény – elváltak, kilakoltatták őket, esetleg bántalmazó kapcsolatban, vagy állami gondozottként nőttek fel, esetleg mindkettő. „sok verést kaptam a nevelőszülőktől. Volt egy saját gyerekük, aki bármit csinálhatott, az jó volt. Ha eldugott valamit, rám fogta, a nevelőszülő elhívta, és megvert. Nem volt jó sorom, és inkább visszaszöktem az intézetbe.” (Zita, 37 éves)
A lakhatási szegénységben élő emberek gyakran akkor sem élnek biztonságban, ha lakásba költöznek. Breitner Péter megállapítja, hogy minden tizenkettedik hajléktalan ember, aki hajléktalanná válása után valamennyi időre lakásban is élt, súlyosan kiszolgáltatott helyzetbe került: a lakhatásért cserébe „hallgatni és tűrni kellett a szidásokat”, „cserébe össze kellett feküdni olyanokkal is, akikkel nem akart”, vagy „el kellett viselni a veréseket”. Ezekben az esetekben a külső kényszer és az önkéntes felajánlás határai könnyen elmosódnak – hiszen a lakhatás olyan szükséglet, amiért bizonyos áldozatokat vállalni kell… Lényegesen több nő vállalt ilyen „áldozatot” a lakhatásért cserébe.
Bár az elmúlt évtizedben sokat tettünk azért, hogy a szállóinkon biztonságosabb feltételeket teremtsünk hajléktalan embertársainknak, ezek mégsem tudnak valódi megoldást nyújtani. A hajléktalan emberek akkor lennének nagyobb biztonságban, ha lenne valódi otthonuk, amelynek zárható ajtaja van, és ahol ők maguk dönthetik el, hogy kit engednek be – akár vendégként, akár lakótársként.
A hajléktalan emberek biztonságát az is veszélyezteti, hogy sok esetben tartanak az elkövetőtől, esetleg a rendőröktől, Rendőrségtől is, és nem bíznak abban, hogy bármi történne – így hivatalosan nem is jelentik az őket ért erőszakot. Ezt felerősítheti a társadalom felől érkező elutasítás, viszolygás, a bizalmi kapcsolatok hiánya.
Kedves Érdeklődő, köszönjük, hogy elolvasta cikkünket! Ajánljuk figyelmébe kampányunk többi írását is, amelyek elérhetőek itt.