Meggyászolni a régi életet

Ha figyelembe vesszük, hogy a hajléktalanság nem csupán önmagában a lakhatás hiányát, hanem legalább annyira a hajléktalan személy embertársaihoz, környezetéhez való viszonyának megrendülését, az őt körülvevő társadalommal való kapcsolatának beszűkülését is jelenti, akkor a hajléktalan emberekkel végzett szociális munka legfontosabb célja nem lehet más, mint megelőzni a teljes kívülrekedést és segíteni a be-, illetve visszailleszkedést a társadalom legkülsőbb perifériájáról magába a társadalomba. Mindez azonban biztosan jóval több egy fedélnél a fej fölött és egy ágynál, amire esténként lefekhet az ember.

Ezen célok elérése ugyanis számos nehézségbe ütközik. Hiszen, ahogyan Horváth Olga Szociális munka hajléktalan emberekkel című tanulmányában (Gyuris Tamás - Horváth Olga  Oross Jolán: Hajléktalanellátás, 88. oldal, Budapest, NCsSzI, 2004.) írja a kapcsolati hálóról, ez az, „…amely biztonságot nyújt, hozzájárul az egészség, a jólét megőrzéséhez, erőforrást jelent, átsegít a válsághelyzeten”. Ennek súlyos sérülése tehát rendkívül komoly teher, seb, ami nem gyógyul be egykönnyen.

Az otthon, a biztonság, a család megléte olyan alapvető belső igények, melyek kielégítetlensége esetén bárki úgy érezheti, kiszorul a társadalomból, problémájával végleg magára marad. Ezzel párhuzamosan sajnos fordítva is pontosan így működik a dolog, hiszen a társadalom által tanúsított hozzáállás maga is megerősíti, aláhúzza ezt az érzetet, a veszteség éreztét, annak tudatát, hogy az egyén egyedül marad, már nem része a társadalomnak, hogy kevesebbet ér másoknál, sőt, hogy ő a hibás mindenért.

A megfelelő bérlakásrendszer hiányán, az albérletek gyakori megfizethetetlenségén, a szűkös intézményi kapacitások, az önkormányzati vagy épp állami források végességén, a rászorulók elérésének nehézségén túl van egy legalább annyira súlyos tényező, amire mindenkinek, aki segíteni szeretne (legyen szociális szakember vagy laikus segítő) figyelnie kell. Ez pedig a trauma, amit a hajléktalanná válás és legalább annyira annak mikéntje (hisz sokan biztosnak hitt hajlékukat veszítik el, esetleg az ő kárukra elkövetett bűncselekmény következményeként kerülnek utcára) és a hajléktalanná válás következtében történő perifériára szorulás jelent.

Ahogyan Dr. Győri Péter 2008-ban megjelent, Fedél nélkül élők című tanulmányában (Utcák népe, 16. oldal, Budapest, Otthontalanul könyvek, 2008.) írja:

„A traumáról nem jó beszélni, ebben a helyzetben sikertelennek, bukottnak, vesztesnek, gyengének bizonyultunk. A traumát sokszor nem tudjuk, nem akarjuk feldolgozni. Nem akarjuk magunk előtt sem bevallani az igazi okokat. Eltemetjük. Ami és ahogy megesett velünk, szégyelljük. Addig működik a szégyen, amíg a trauma fel nem oldódik.

A fedél nélkülivé válás traumája kettévágja az ember életét. Előtte volt valaki, utána senki lett. Mintha két élet lenne. Egy „civil” élet, amikor még volt munka-család-lakás (amikor még megvolt a „társadalmi tagság”) és egy hajléktalan élet. A szégyen és a trauma az „előző életet” zárójelbe teszi, eltemeti, mintha nem is lett volna, mintha nem is én lettem volna, az valaki másnak az élete, az az előző énem élete.”

Az otthon elvesztése tehát jóval több a fedél elvesztésénél. A megszokott környezetből való kiszakadást, az önfenntartás megfelelő szintjének teljesítésére való képtelenség érzetét, sokszor pedig a szülőség (különösen, ha kiemelésre kerül sor), a családban betöltött szerep, a biztonságos tér elvesztését is jelenti. Megszűnnek azok a keretek, melyek addig meghatározták a helyemet, a szerepemet a családomban, a lakókörnyezetemben, a munkahelyemen, megszűnik addigi, biztosnak vett identitásom.

Miközben a hajléktalanokkal végzett szociális munka során a középpontban általában az önfenntartásra való képesség társadalom által elfogadott módon történő helyreállítása áll (ami a biztos munkahely megszerzésére, az alapvető szükségletek kielégítéséhez elegendő jövedelmen biztosítására és a fenntartható lakhatás megteremtésére koncentrál), sokszor elterelődik a figyelem arról, hogy milyen félelmek, fájdalmak, düh vagy épp apátia, tehetetlenség, adott esetben beszűkült tudatállapot nehezítheti a kitűzött célok elérését.

Hiszen a traumát, a sok-sok veszteséget fel kell dolgozni, ami nem könnyű és biztosan nem is gyors folyamat. Az elvesztett egykori életet meg kell gyászolni ahhoz, hogy képessé válhassunk az újrakezdésre. Ez az út pedig számos belső és külső konfliktuson keresztül vezet.

Elisabeth Kübler-Ross szakaszelmélete szerint a gyász folyamata az alábbi öt lépésre bontható: elutasítás (a probléma tagadása), düh (indult, agresszió, ami leginkább a tehetetlenségből fakad), alkudozás, depresszió és belenyugvás. A lépések sorrendje nem véletlenszerű, ezek egymásra épülő fázisok, melyeket végig kell járni ahhoz, hogy az ember a gyászfolyamat lezárását követően, tovább tudjon lépni.

A gyakorlati segítség mellett a legnagyobb feladat egy segítő részéről az lehet, ha tisztában van a másik sokszoros veszteségével és megpróbál úgy segíteni, mellette állni abban, hogy ne rekedjen meg, végig tudja járni ezt az utat, hogy idővel újra képes legyen és akarjon is tenni azért, hogy nehéz helyzete változzon.

Kedves Érdeklődő, köszönjük, hogy elolvasta cikkünket! Ajánljuk figyelmébe kampányunk többi írását is, amelyek elérhetőek itt.