Tiszta szívemből gratulálok a díjhoz! Mit jelent ez a díj számodra?
Nagyon meglepődtem. Soha nem azzal a szándékkal végeztem a munkámat, hogy valaha ilyen módon respektálják. Megtiszteltetés ilyen díjat kapni. Keveseknek adatik meg az effajta visszajelzés. S bár én vagyok nevesítve, ez a díj az egész intézménynek és valamennyi olyan kollégának szól, aki jól tette a dolgát. Hiszen azt gondolom, példamutató módon alakult a BMSZKI járványügyi védekezése, mindamellett, hogy a Főváros többi szállójának és szociális intézményeinek is igyekeztünk maximális segítséget nyújtani. Sok-sok ember közös munkájának az eredménye, hogy az én nevem egyáltalán szóba jött, ezért ez mindannyiunk sikere! Talán kevesen tudják, hogy lassan 10 éve dolgozom itt a BMSZKI-ban. Sokáig csupán háziorvosként dolgoztam, az elmúlt 2-3 évben kapcsolódtam be középvezetőként a szervezésbe, koordinációba is. Ebből a szempontból kicsit mérföldkő is ez a díj számomra, alkalmat ad arra, hogy visszatekintsek, mi minden történt ebben a 10 évben.
Mi volt a szereped a fővárosi járványügyi védekezésben?
A járvány egészen váratlanul jött, szinte a semmiből. Sokáig csak annyit tudtunk, hogy valami történik Kínában, majd miután megjelent a vírus Európában, viszonylag gyorsan landolt Magyarországon is. Az utolsó jelentős világjárvány, a spanyolnátha óta 100 év telt el. Azóta Európát többnyire elkerülték a nagyobb járványok, ezért kezdetben nem állt rendelkezésünkre a védekezéshez megfelelő eljárásrend és védőfelszerelés.
Tavasszal igyekeztünk a leggyorsabban megtenni a szükséges intézkedéseket. Büszke vagyok arra, hogy a BMSZKI már február elején megkezdte a felkészülést, így időben be tudtunk magunknak szerezni minden szükséges védőfelszerelést. Egészségügyi centrumainkban – elsők között az országban – március közepén katonai sátor állt az előszűrés és a beléptetés megkönnyítésére. Sőt, ekkor már saját rizikófelmérő protokollunk volt a beléptetéshez, március 22-én pedig elkészült az a fővárosi ajánlás, aminek a létrejöttében is igyekeztem jelentősebb szerepet vállalni. Ez a védekezés egyfajta logikai, döntéshozatali algoritmusát írja le, amit rendelkezésre bocsátottunk valamennyi budapesti és vidéki hajléktalanellátó intézmény számára.
A kollégák figyelmének és fegyelmének köszönhetően a BMSZKI esetszámai az első és a második hullám során is kedvezően alakultak. A rendszeres intézményen belüli és intézményközi egyeztetések pedig segítik a közös logika mentén történő védekezést.
Volna ahhoz kedved, hogy magadról is mesélj? Hogy megismerhessenek jobban a kollégák. Például nagyon érdekel engem – és szerintem nem csak engem – hogy honnan érkeztél, mi a te indíttatásod? Miért választottad az orvosi hivatást?
Édesanyám védőnő volt, először általa ismerkedtem meg az egészségüggyel. Az orvosi szakma, illetve a háziorvoslás irányába lépésről lépésre terelődtem. A háziorvoslás nagyon vonzó volt számomra a holisztikus megközelítése miatt, és mert komplex tudást igényel az orvostudomány valamennyi területéről. Nem egy szervrendszerre fókuszál, hanem a teljes embert vizsgálja, a maga környezetében. Sirák Bandi bácsi – aki mesterem, mentorom volt – szokta azt mondani, hogy van egy „nonverbális anamnézisünk” abból adódóan, hogy háziorvosként éveken, évtizedeken keresztül ugyanazoknak a pácienseknek az életét követjük. Míg egy szakrendelőben évente egyszer-kétszer, egy kórházban – szerencsés esetben – még ennél is ritkábban fordulnak meg az emberek, addig mi a hosszú távú történetüket is látjuk. Gyakran a családtagjaikat is kezeljük, ezért komplex képünk lehet már az aktuális panaszaik meghallgatását megelőzően is.
A licence vizsgám után egy ideig vidéken voltam főállású háziorvos, Budapestre a Rezidens Szövetségben vállalt feladataim szólítottak vissza. Dolgoztam praxisban Budán – itt idősotthon is tartozott hozzám –, és ezzel párhuzamosan 2011. április 1-én érkeztem a BMSZKI-hoz. Barátom, Sorbán András jelezte, hogy az egyik rendelési idejét kénytelen leadni, és rám gondolt.
Szeretek itt lenni, mert hasznosnak érzem a munkám. Olyan klienskörrel foglalkozhatok, akiknek érdemben lehet segíteni. Náluk még nagyobb súllyal számít – amellett, hogy milyen gyógyszert írok fel, és milyen életmódváltást javaslok – az is, hogy a teendőket milyen részletesen magyarázom el a páciensek nyelvén. A terápiás kimenetelt ugyanis nem a diagnosztikus képességünk, hanem az együttműködés megléte vagy hiánya határozza meg. A sérülékenyebb páciensek esetében ez hatványozottabban így van. A diagnózis csak a nulladik pont ahhoz, hogy egyáltalán elinduljunk egy nyomvonalon. Egy-egy jó szóval – különösen azok számára, akik naponta, hetente a nyakukba kapnak negatív visszajelzéseket – emberibb kapcsolatot tudunk kialakítani, ami nem csak az együttműködést segíti, hanem az önbecsülésük helyreállását és a hétköznapi életbe való visszailleszkedésüket. Az egyik legpozitívabb élmény az szokott lenni számomra, mikor a hajléktalanellátó rendszerből – akár albérletbe, idősotthonba – kikerült emberek visszajönnek évekkel később is hozzám. Volt, aki eljött bemutatni a családját, gyerekét – már egész más élethelyzetben van, csak erre járt, tudta, hogy most rendelek, bejött, beköszönt. Vagy volt, aki eljött megmutatta a frissen vásárolt autóját... Számára ez jelentette a nagy ugrást az életében.
A másik dolog: mindig nehezen viseltem a hálapénzzel kapcsolatos szituációkat. Hidegrázásom volt tőle, minden lehetséges módon hárítottam az ilyen helyzeteket. A hálapénz torzítja az orvos-beteg kapcsolatot. Itt találtam egy olyan ellátási környezetet, ahol hál’ Istennek egyáltalán nincs jelen. Persze nem mondom, hogy ne kaptam volna „tárgyi” visszajelzést a munkámra. A legkedvesebb az volt, amikor egy beteg visszakopogott, és egy gépi kávét nyújtott be azzal, hogy látja, milyen fáradt vagyok, és ő most ezt vette nekem kint a folyosón. Bedobta az ő kis száz forintját, és ideadta, mert látta, mindjárt leesek a székről... Tehát ilyen apró visszajelzések érkeznek, de ez más minőségű, mint az egészségügyi ellátórendszer egyes színterein. Szeretek itt dolgozni, érzem a betegek és a kollégák bizalmát.
Emlékszel az első munkanapodra a Könyvesen?
Igen. Nagyon tele volt a váróterem... Bár akkor már háziorvosként dolgoztam egy ideje, itt a szociális ellátórendszerben sokszor egész más típusú ügyekkel is hozzánk fordulnak a páciensek. Például sokkal több leszázalékolást vagy segélyhez szükséges dokumentációt csinálunk. Egy átlagos praxisban is fordul elő ilyen ügy, csak ritkábban. Igyekszem nem csupán papírt adni az ügyfelek kezébe, hanem velük együtt racionálisan mérlegelni, hogy mekkora esélyük van célba érni egy-egy eljárás során. Az első egy-két hónap tehát nagyon munkás volt, meg kellett tanulnom az itteni működés „logikáját”. Ebben sokat köszönhetek a már itt dolgozó egészségügyis és szociális munkás kollégáknak. A nagy fordulatszámhoz előtte is hozzá voltam szokva, de itt egy-egy 100-120 ellátással járó téli dupla műszak ezzel együtt is megterhelő volt.
Az ismerőseimnek szoktam mesélni arról, hol dolgozom háziorvosként. Teljesen más kép él a hajléktalanokról azokban, akik nem ismerik őket. Nekem rengeteg pozitív élményem van. Aki nem látja, annak fogalma sincs arról, hogy mennyi küzdelem például szállói viszonyok közül főállású munkát ellátni, és mekkora eredmény ezen életkörülmények között a felszínen maradni akár anyagilag, akár mentálisan. És a hajléktalanellátásban élők többsége a felszínen marad. Az itt végzett munka alázatra tanít, és arra, hogy becsüljük meg mindent, amink van.
Ebben a nagy pörgésben, amit ez a hatalmas betegszám jelent rendelésről rendelésre, van időd megállni egy kicsit, beszélgetni velük, hogy megismerd őket? Amit az előbb mondtál, erre utal.
Amikor elkezdtem háziorvoskodni, kikötöttem magamnak néhány belső szabályt. Egyrészt az akut esetek ellátására mindig kellő időt fordítok, akárhányan vannak kint a váróteremben. Persze általában nem ezek azok a helyzetek, amikor jut idő beszélgetni – hiszen ilyenkor világos orvosi protokollok mentén dolgozunk, például egy infrarktusos vagy pszichotikus beteggel. A másik, amit kikötöttem magamnak, hogy minden napomban legalább háromszor lelassítok, és megkeresem azt a három pácienst, aki fogékony a segítségre. Hogy én is megéljem, többet tudok adni, mint a futószalagon történő munkavégzés, mert sajnos sokszor válik mechanikussá a munka egészen egyszerűen azért, mert fizikailag kevés az idő. Minden napomban igyekszem megtalálni azt a három beteget, akiknek többet tudok adni annál, mint amire egyébként lehetőség van. És igyekszem odafigyelni arra, hogy aki rendszeresen hozzám jár, az előbb-utóbb sorra tudjon kerülni. Így sikerül a kettőt egyszerre... Ebben segít az is, hogy 2-3 ápoló varázsol mellettem a szomszéd szobában, például vérnyomást mérnek, kötöznek. Azért tud a rendelés ekkora fordulatszámon működni, mert a szakdolgozóktól sok segítséget kapunk. Ehhez járulnak hozzá a szociális munkás kollégák is, mivel gyakran jól gondozott, felkészített páciensek érkeznek – ami kulcsfontosságú az együttműködés kialakításában, fenntartásában.
Te vagy a háziorvosi és a járóbeteg szakellátás vezetője. Elmondanád, hogyan képzeljék el azok a rendszert, akik semmit nem tudnak róla?
Van két háziorvosi rendelőnk, az egyik a Szabolcs utcában, a másik a Kőbányai úton. Itt hétköznap ambuláns ellátás van, ügyeleti időben pedig egyrészt az utcáról érkező betegeket látjuk el, másrészt felügyeljük a lábadozóinkban fekvő pácienseket. Emellett van két mozgóorvosi szolgálatunk, ami hetente kijár a szállóinkra és ott végez ellátást. Ezen felül van bőrgyógyászat, pszichiátria és foglalkozás-egészségügyi szakrendelésünk is. Mindezen feladatok koordinációját látom el.
Külön meg kell még említsem a Szabolcs utcai fekvőbeteg részlegünket – ami szükség esetén kiváló háttérországot ad –, továbbá személy szerint Dandé Istvánt, aki a BMSZKI vezetése részéről évek óta rengeteget tesz az egészségügyi ellátórendszerünk működéséért. Tehát ez sok mindenkinek az együttes melója...
Az együttes melóról... A COVID alatt mindannyian megtapasztalhattuk, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva szociális és egészségügyi dolgozók. Te hogyan látod a két szakmának a kapcsolatát? Van-e egy víziód arról, hogy a két szakma hogyan tudna jobban működni úgy, hogy az a beteg érdekét szolgálja, és mindkét oldalnak könnyebb legyen?
Fontos lenne országos szinten jobban összehangolni az egészségügyi és a szociális alapellátást, mert nagy mértékben tudjuk egymás munkáját segíteni. Érdemes a képzésekben, továbbképzésekben is olyan közös felületet teremteni, ahol megismerhetjük egymás ellátási logikáját, mert jelen pillanatban csak a gyakorlatban szerzünk tapasztalatot a másik oldal munkájáról. Fontos a kölcsönös tisztelet, továbbá az is lényeges, hogy ismerjük egymás kompetenciájának a határait.
Ha már a járványról kérdeztél: kifejezetten jó alkalom volt arra, hogy közelebb kerüljön az intézményrendszeren belül (nem csak a BMSZKI-ban, hanem Budapesten belül is) a szociális és az egészségügyi terület. Hiszen, ahogy mondtad is, egymásra utalva dolgozunk. Nem tudunk ott lenni minden szállón a nap 24 órájában. Az, hogy a járványügyi védekezés mennyire sikeres, az nagyrészt a szociális munkás kollégákon múlik, hiszen ők vannak ott az adott szállón, ők tudják betartatni az előírt szabályokat. Néhány tucat orvos és egészségügyi szakdolgozó, továbbá több száz szociális munkás kolléga közös sikere az, hogy hatékony a BMSZKI védekezése. Mindig igyekszem a nehéz feladatokban a pozitívumot megtalálni. Azt mindenképpen elmondhatom a járványról, hogy az általa előidézet helyzetben megtanultunk jobban együtt dolgozni és egymásra figyelni.
Többször méltattad a beszélgetés során a szociális kollégák nélkülözhetetlenségét. Hadd kérjelek meg, hogy oszd meg velünk azoknak az orvoskollégáknak a nevét is, akik részt vesznek a védekezésben.
Nehezet kérsz tőlem, hiszen most nevesítenem kellene nemcsak a BMSZKI valamennyi orvosát, hanem valamennyi egészségügyi szakdolgozóját is. Hiszen például az ápolóink nélkül nem sokra mennénk. Szóval a nagy létszám miatt erre most nem vállalkoznék. Mindenki munkája fontos, amit a magam szerepköréből ezúttal is köszönök! Egyetlen szereplőt kénytelen vagyok mégis külön megemlíteni: Gajdátsy Árpád főorvos urat, aki több évtizede végez körünkben példamutató munkát.
A szociális munkás kollégák nevében köszönjük a munkátokat! Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, rákerestem a nevedre az interneten. Találtam egy korábbi interjút, amiben azt mondtad, Sirák tanár úr azzal engedett az utadra az orvosi pályán, hogy minden beteggel úgy foglalkozz, mintha egy Moszkva téri hajléktalan ember volna.
Érdekes, hogy ezt az útravalót még jóval azelőtt kaptam, hogy a hajléktalanellátásban kezdtem volna dolgozni. Részben előrevetítette az életpályámat. Tanácsát igyekszem megfogadni, fordított irányba is. Az egyik olvasata, hogy mindenkit tekintsünk egyformán fontosnak – ez lényeges értékrendbéli alapja az életemnek, munkámnak. A másik olvasata pedig az, hogy amikor az ember hozzátartozót, barátot kezel, akkor se akarjon másképp ellátást nyújtani, hanem kövesse ugyanúgy a szakma szabályait, különben könnyebben tud hibázni.
Szóba került a beszélgetésünk során, hogy a hajléktalan embereknek mennyire speciálisak az egészségi problémái. Hogyan látod, 2011 óta hogyan változott az ügyfeleink egészségi állapota?
Elsősorban a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni. Idősödés látható, és ugyanúgy, mint az átlag lakosság esetében, ez egyre több krónikus betegséget, egyre nagyobb sérülékenységet hoz a felszínre. Van néhány olyan betegség, ami jól karbantartható, és mivel van közgyógyellátás, gyógyszer-ingyenesítés, sokat tudunk segíteni. De vannak olyan helyzetek, amikor ez nehezebb. Például, ha a mentális állapot hanyatlik. Akkor bizony olyan új problémák merülnek fel, aminek a kezeléséhez speciális intézményi háttérre volna szükség. Sok esetben 24 órás felügyeletre, amire a hajléktalanellátó rendszerben nincs lehetőség. Ezekben az esetekben csak az idősotthoni elhelyezés tud tartós megoldást adni, amihez kifejezetten korlátozott a hozzáférésünk.
Állandó diskurzus témája, hogy a hajléktalan emberek ellátása hogyan volna jobb, integráltan vagy szegregáltan. Tehát hajléktalan-egészségügyi ellátásokat hozzunk létre, azokat fejlesszük, vagy azon dolgozzunk, hogy a nagy egészségügyi ellátórendszerben jól gyógyítsák őket?
Tapasztalatom szerint a hibrid megoldás a leghatékonyabb. A megfelelően felkészített, szociálisan is előgondozott ügyfeleknek jobb helye van a hagyományos egészségügyi ellátórendszerben. Aki viszont rosszabb állapotban van, és az együttműködése ehhez még nem megfelelő, az nagyon gyorsan el tud ott kallódni. Ahhoz, hogy ne így legyen, több kórházi szociális munkásra, és célirányosan felkészített, nagyobb létszámú egészségügyi személyzetre volna szükség. Ezzel csak arra utalok, hogy a hajléktalan ügyfelek ellátása több humánerőt és speciális gyakorlati tapasztalatot igényel. Gyakran nem az ügyfél szándéka hiányzik, csak annyi sérülést hozott magával az életből, ami miatt az együttműködését teljesen más szintről szükséges felhozni. Erre ritkán van kapacitása az átlagos egészségügyi ellátórendszernek. Akinek az együttműködése megfelelő, azt érdemes integráltan ellátni, viszont aki nagyon messze van az integrálhatóságtól, ott szükség van a külön, humánerőforrásában megerősített alapellátásra, továbbá járó- és fekvőbeteg szakellátásra is.
Számunkra nagy segítség, hogy van olyan szociális munkás kolléga, aki szükség esetén átjön a szomszédból, és közösen át tudjuk beszélni az adott páciens lehetőségeit. Így az ügyfélkörünk számára – az átlag egészségügyi intézményekhez képest – magasabb szintű ellátást tudunk nyújtani. Régi vágyam, hogy a hajléktalanellátásban szisztematikusan legyen egészségi és szociális állapotfelmérés is, amit közösen végezhetne a két terület azok körében, akik hosszú ideje az ellátórendszerünkben vannak. Így integráltan tudnánk kezelni az állapotváltozásukat, és hatékonyabban tudnánk a sorsukat egyengetni. Ebben látok még fejlődési lehetőséget.
Sokszor azt is tapasztalom nehézségként, hogy az orvosi fehér köpeny, és ennek az orvosi szakmának a szerepkellékei mintha megijesztenék az embereket. Kollégákat is.
Viselek munkaruhát, de nem hordok fehér köpenyt pont emiatt, mert szeretem, ha nem egy pavlovi reflex-szel indul az ellátás. Több találkozás alkalmával ezek a rossz reflexek leépíthetőek, de tudomásul kell vennünk, hogy vannak. Sok mindenki a saját tanult tehetetlenségével érkezik, és tőlünk várja a megoldást, holott saját magán csak ő tud segíteni, mi csak eszközöket adunk, hogy jobban legyen. Saját magával tölti a 24 órát, ő dönti el, hogy hozzányúl-e az alkoholhoz, cigarettához, beszedi-e a gyógyszerét, változtat-e valamit az életvitelén. Gyakran nyer értelmet a munkám, ugyanakkor sokszor beleütközöm annak korlátaiba is, hogy én nem tudok senkin változtatni. A páciensek maguk tudnak változni, ha egyszer ezt a döntést magukban meghozzák. Életmódváltással többen 20-30 kilót is lefogytak, amivel jelentősen javult az állapotuk. Attól még, hogy valaki nehezebb anyagi körülmények között él, lehet előbbre lépni, például az egészségesebb táplálkozásban. Mindig van lehetőség arra, hogy egészségesebben éljünk: mindegy milyen az élethelyzetünk, az anyagi mozgásterünk, hány évesek vagyunk. Mindenkinek van lehetősége arra, hogy egyel előbbre lépjen. Az egy más kérdés, hogy ki honnan indul el, kinek honnan szükséges elkezdeni lépegetni. Ezt a szemléletet a magánéletemben és a munkában is követem, és próbálom átadni. Erről szól az egyetemi szerepvállalásom is, ahol a Semmelweis Egyetem Egészségfejlesztési Központját vezetem. Életfilozófiám, hogy mindenki érezheti magát jobban a bőrében. Egyes kórállapotok és kórfolyamatok kivételével ez elhatározás kérdése.
Beszéltünk a hajléktalan emberekről. De én néha a kollégák egészsége miatt miatt is aggódok. Van-e valamilyen rálátásod, vagy érzésed ezzel kapcsolatban?
Bár nem a dolgozók háziorvosa vagyok – és korlátos a kapacitásom –, több kolléga fordul hozzám. Amikor tudok, igyekszem segíteni. Mindig van lehetőség arra, hogy jobban odafigyeljünk az egészségünkre. Mind a szociális ellátórendszerben, mind az egészségügyben dolgozók – a velünk azonos iskolázottságú átlag lakossághoz képest – rosszabbul állunk. Általában a segítő foglalkozásúak körében eleve van egy „versenyhátrány”, hiszen olyan terheket kapunk a vállunkra naponta, a munkavégzésünk során, amit meg kell tanulnunk tudatosan letenni. Ha ezt nem tesszük meg, kihatással lesz az egészségi állapotunkra. Érdemes önkritikát gyakoroljunk, ebben akad a saját házunk táján is sepregetnivaló.
Én nem annyira kritikára gondoltam, inkább aggodalom fogalmazódott meg bennem.
Aki váltott műszakban dolgozik – s ez mind a két szférát érinti –, annak felborul a bioritmusa. Tehát aki éjszakai műszakot is vállal, eleve egy plusz kockázatnak teszi ki magát azzal, hogy az alvási ciklusa felborul. Ehhez hozzáadódik az aktuális járványügyi többletkockázat is. Ez utóbbi szempontjából az elkövetkező 3-4 hónap még biztosan kulcsfontosságú. Mert az eddigi erőfeszítéseink csak akkor tudnak maradéktalanul megtérülni, ha a következő időszakban is fegyelmezetten dolgozunk. Bízom benne, hogy hamarosan hozzáférhető lesz a védőoltás és könnyebb lesz a helyzet. Addig kiemelt figyelmet szükséges fordítsunk – az infekciókontroll mellett – például a megfelelő minőségű és mennyiségű alvásra, a folyadékfogyasztásra, a rendszeres étkezésre, a vitaminbevitelre, a testsúlykontrollra és a stresszkezelésre is.
Zárhatjuk egy személyesebb kérdéssel? A terheket mondtad az előbb, mindenkinek le kell rakni terheket. Te hogy teszed ezt? Hogyan pihensz?
Az idei év eltér a korábbiaktól, mert nagyon kevés időm jutott regenerációra. Sokunk esetében van ez így, hiszen a feladatok néha késő este, illetve hétvégén keletkeznek. Én alapvetően két módon töltekezek. Egyrészt nagyon hálás vagyok, mert támogató családi hétterem, nyugodt hátországom van. Másrészt hetente legalább kétszer igyekszem elmenni futni, ami instant regenerálódást jelent. Hosszabb távokat futok, és ez nagyon jól ki tud kapcsolni. Egy fél óra, óra mozgás nagyon sokat számít! Egyébként pedig természetet járok, szeretek kirándulni. A nagy hegyek sajnos egy időre a határ túloldalán ragadtak, ezért kimaradtak a hosszabb időt igénylő, nagy hátizsákos túrák. Úgyhogy idén a hazai, szelídebb hegyekkel kötöttem szorosabb ismeretséget. Mindenkinek sok lemondással járt az idei év, remélem, jövőre már jobb lesz a helyzet! Addig pedig fontos, hogy vigyázzunk egymásra!
Köszönjük a beszélgetést!