A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Magyarország legnagyobb hajléktalan embereket segítő intézménye. Szállóinkon, nappali melegedőinkben, utcai segítő szolgálataink kötelékében, egyedülálló egészségügyi létesítményeinkben közel négyszáz képzett dolgozó végzi nap mint nap szociális segítő munkáját. Mindannyiuk munkaköri leírásának része a Szociális Munka Etikai Kódexének betartása. E kódex előírja, hogy „A szociális munkás felelőssége, az Etikai Kódexet aláíró és csatlakozó szakmai szervezetek joga és kötelessége, hogy felhívják a döntéshozók, valamint a közvélemény figyelmét mind arra, amiben a nélkülözés és a szenvedés kialakulásáért a döntéshozók, a társadalom vagy egyes intézmények felelősek, illetve amivel akadályozzák ezek enyhítését. A szociális munkás tevékenységével, szakmai állásfoglalásaival segíti elő a társadalmi változásokat."
Most is – amikor a már otthonukat elvesztett emberek téli kríziskezelésére kell felkészülnünk, amikor a társintézmények számára gondot okoz rezsiszámlájuk megfizetése a téli ellátás küszöbén, amikor a drágulás következtében egyre több polgártársunk néz szembe eddigi szerény egzisztenciája elveszítésével – meg kell szólalnunk a bajban lévő emberek, családok védelme érdekében. Meg kell szólalnunk, hogy arra kérjük a döntéshozókat, ne támogassák, vonják vissza az Országgyűlés elé beterjesztett Szociális törvény módosítására vonatkozó javaslatot.
Vonják vissza, mert ez a javaslat szembe megy a Magyarország által is aláírt Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával, mely kimondja: „Minden személynek joga van a szociális biztonsághoz, ha munkanélküliség, betegség, rokkantság, özvegység, öregség, vagy tőle független más körülmények miatt elveszíti a megélhetését." De ellentmond az Alaptörvény szellemiségének is, mely szerint: „(1) Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, fogyatékosság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult. (2) Magyarország a szociális biztonságot az (1) bekezdés szerinti és más rászorulók esetében a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg.”
Egyben messze túlterjeszkedik a „szociális igazgatásról és a szociális ellátásról” szóló 1993. évi III. törvény (Szociális törvény) hatókörén, amikor itt próbálja szabályozni az egyének, a családok, az önkormányzatok és az állam alapvető kötelezettségeit a teljes szociális biztonság megteremtésére vonatkozóan. Mintha nem is a nyugdíjellátásról, a rokkantellátásról, a munkanélküliségről, a gyermekek védelméről szóló és számos egyéb jogszabály együttese jelentené a szociális biztonság szabályozásának alapelemeit.
Ezen alapelemek együttese nélkül, és a törvénymódosítási javaslatban állami szabályozással hierarchikus rendbe állított szereplők – egyén, család, helyi társadalom, állam – szoros együttműködése, összefogása nélkül nincs szociális biztonság! A hajléktalanellátás területén nap mint nap találkozunk azzal, hogy a család, a kisebb közösség, az önkormányzat és az állam hiányos, vagy nem kielégítő működése maga alá temeti az egyént, megfosztva őt sorsának elfogadható szintű alakításától. Ahogy az olyan társadalmi szintű – minden magyar családot érintő – kihívásokkal is meg kell küzdenünk, mint a népesség elöregedése, és az idős korral, az egészségi állapot és az önellátás képességének megváltozásával járó ápolási szükségletek megsokszorozódása. Egyre többen szorulnak gondozásra, s erre bizonyosan nem az az időszerű válasz, hogy a nagyobb közösség hátrébb lép ennek felelősségétől!
Magunk is valljuk az egyének felelősségének a fontosságát. Szociális szakemberként is mindent megteszünk azért, hogy az általunk segített emberek felismerjék ezt a felelősséget, és képesek legyenek ismét kezükbe venni sorsuk irányítását, sok esetben éppen az a szociális munkánk alapja, hogy az egyén, helyi közösségek, önkormányzat, állam erőforrásait összekapcsoljuk ennek érdekében. Önhibának titulálni azt, ha valaki állami gondozásban nőtt fel, ha megszűnik a munkahelye, ha idős, ha beteg, ha a körülmények az utcára kényszerítették vagy ha soha nem is tudott önállóan lakni, ha összeomlik a ránehezedő terhek súlya alatt, s ebben a helyzetében magára hagyni – ez merő cinizmus, vagy másképp fogalmazva, alapvető emberi értékeink megcsúfolása lenne.
Budapest, 2022. november 3.