15 éve ismerjük egymást személyesen, egy helyen dolgoztunk, de én már évekkel korábban észrevettem fotókiállításodat a Tranzit Caféban. A véletlen vagy a sors keze, hogy személyesen is megismertelek, és most – immár negyedszer – szervezünk közösen kiállítást. Harmadszor állítasz ki BMSZKI intézményben. Miért fontos ez neked?
Szeretem megmutatni a képeimet az embereknek, és ha olyan helyen állíthatok ki, ahol számomra elismert munka zajlik, nagyon jó együtt állása a csillagoknak, és különösen örülök.
2017-ben a Gyáli Átmeneti Szálláson volt közös kiállításod az egyik – akkor Budapest Bike Maffia által szervezett „My Budapest Photo Project” nyertes – ügyfelünkkel, Nyeste Norberttel. Hogyan emlékszel vissza erre a találkozásra és a kiállításra?
A közös kiállítás kapcsán: nekem már az is meglepő volt, hogy valakinek, aki ilyen körülmények közt él, egyáltalán eszébe jut, hogy fotózzon – és ráadásul nem is rosszul!
Érdekes dolog volt megtapasztalni, hogy milyen együttműködni, közös platformot találni valakivel, akinek a lehetőségei nem biztosítják ugyanazt, de az érdeklődése hasonló.
A megnyitónk kapcsán volt egy olyan előfeltevésem, hogy azokat, akik betérnek majd a megnyitóra, talán inkább a pogácsa és a kóla vonzza majd be… Ehhez képest nagyon meglepett az emberek reakciója. Mostanában néztem meg újra a megnyitón készült képeket. Nagyon jó érzéssel töltött el azt látni, ahogy az emberek állnak a képek előtt, és mutatják azokat egymásnak. Talán ketten is mesélték, hogy anno a lakótelepi lakásukban ők is hívtak elő fotókat. A képekhez való viszonyuk olyan, mint bárki másnak, csak a sorsuk nem azonos, ezért talán kevésbé jutnak el kiállításra. A látható érdeklődés, amivel odafordultak a képekhez, megerősítette bennem, hogy a nehezebb sorsú emberek is nyitottak. Akkor szerettem bele igazán a gondolatba, hogy ilyen helyeken állítsak ki. A kávézókban a képeim díszletként szolgálnak. Egy átmeneti szálláson sokkal fontosabb szerepük lett. Kapukat nyitotottak meg, beszélgetéseket indítottak el. Úgy éreztem, ott megtalálták a képek a helyüket.
Pár évvel később a Váltó-Ház Szakmai Napján kerültek az intézmény falaira a képeid – a „Talajmente” című sorozatod. Sok kolléga látta akkor a képeidet, de te elsősorban a lakóinknak szeretted volna megmutatni azokat. Milyen indíttatásból?
Miután előtte ilyen pozitív élményem volt, azt gondoltam, hogy érdemes ezt csinálni. Nem tudtam, hogy a közeg azonos lesz-e, de érdekelt a reakció. Aki akkor megnyitotta a kiállítást, nem ismert engem, de nagyon érdekes reflexiót adott a képeimről. Annyira megtetszett, hogy el is kértem a megnyitó szövegét. A lakók reakcióit akkor kevésbé tudtam követni. A megnyitóval egy időben egy szakmai nap zajlott, a kiállítás a lépcsőházban kapott otthont.
Tanárként dolgoztál, de a fotózás is mindig jelen volt az életedben. Hogyan kezdődött ez a szenvedély? Mit jelent számodra?
Hatodikos koromban kaptam apámtól egy Pajtás fényképezőgépet, ami azóta is megvan. Akkor utaztam először külföldre, Bulgáriában. De a legjobb képet apám csinálta rólam, a Pajtás géppel a kezemben. Apám körülményei miatt (szüleim elváltak, apám nevelt) évekig nevelőotthonban voltam, 15 évesen jöttem vissza onnan, másodikos gimnazistaként. Azt gondoltam, hogy majd fotózni fogok, mert azzal jól lehet csajozni (gitároztam is, de az kevésbé ment jól). Ez egészen addig tartott, míg a 70-es évek elején el nem mentünk stoppal Jugoszláviába, pont Schauschitz Attila barátommal, aki a most következő kiállításomat megnyitja majd. Este elmentünk egy discoba, s menet közben láttuk, ahogy egy öreg ember egy ablakon kikönykölt. Úgy döntöttem, hogy lefotózom, majd vitatkozni kezdtünk arról, hogy van-e értelme ennek egyáltalán. Nekem fontos volt valamiért.
Szintén fontos mozzanat volt, amikor egy barátom apja – aki Nikexben dolgozott – megmutatta, hogy hogyan lehet a negatívokból képeket csinálni. Ez nekem egészen fantasztikus élmény volt, ezután magam hívtam elő a képeimet. Megvettem az ehhez szükséges eszközöket, és ebbe a folyamatba is beleszerettem.
A másik nagy lökés is Schauschitz Attilához kapcsolódik. A 80-as évek végén egy alkalommal mentünk haza éjjel a Tilos az Á-ból, megálltunk egy erkélyes ház előtt és arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen kár, hogy ezeket le fogják egyszer bontani. Tüstént elhatároztuk, hogy megörökítjük: én lefényképezem, Attila pedig szöveget ír hozzá. Azonban végül nem Attila, hanem egy akkori barátunk, Zalai Karcsi írt a képekhez szövegeket, amik ma is megvannak.
Egy darabig azt hittem, hogy ezek a témák csak engem érdekelnek, míg nem egyszer Frankl Aljona barátunk, aki Lugosi Lugo László felesége lett később, meghívott minket vendégségbe. Lugo már akkor nagyon átszellemülten beszélt Budapestről, és rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, ez valóban lehet másoknak is érdekes.
Ezután kezdtem el Budapestet tudatosan fotózni: kapualjakat, lépcsőházakat, cselédlépcsőket, neonokat, kocsmákat és egyebeket. 1996-ig ezek alkalmi dolgok voltak, majd kimentem New Yorkba, ahol elvégeztem egy fotóiskolát.
A fényképészet technikai felkészültséget is igényel, ha igazán jó fotókat szeretnénk készíteni, de a művészethez még valami szükséges: az a különleges, „másfajta” látásmód, ami a Te képeiden tükröződik. Honnan ered ez? Valakinek volt-e művészi vénája a családban?
Apám elsőgenerációs értelmiségi. Ő és a bátyja volt az elő két diplomás Bátaszéken, ahonnan származom. Apám TF-et végzett. (Később Zsolt is – a szerk.) Művészi véna azonban nem volt se apám, se anyám családjában.
Mindig azt mondtam, hogy lefotózok dolgokat, amiket biztos mások is látnak, csak nem biztos, hogy észrevesznek, és én ezeket próbálom megmutatni nekik. Kíváncsi vagyok a fotózás pillanatában, hogy amit látok, hogy fog mutatni a képen.
Lehet, hogy régimódinak gondolnak, de én sajnálom, hogy digitálissá vált a képrögzítés, ahogy a bakelitlemezek helyett is sajnáltam, amikor cd lett. Ma jön vissza a bakelit lemez.
Az egyfajta szemléletmódot adott, hogy pénzbe került minden egyes exponálás. Meggondoltabban, tudatosabban fotóztunk. És páratlan élmény volt, amikor bement az ember a fürdőszobába és megcsapta a vegyszer szaga, ahogy előhívta a képeket… Én kicsit olyan voltam, mint a versenyló a versenypályán, akinek megcsapja az orrát az tipikus illat.
Ma ellustít az, hogy kattogtatunk ezerszámra.
A képeid sokszor tartogatnak fanyar humort, időnként társadalomkritikát is. Ehhez bátorság is kell! Milyen hatással van ez az emberekre?
Pontosan ezt a két dolgot emelte ki Attila a megnyitójában is – elküldte nekem a szövegét.
Nagyon sokszor veszem észre magamon például, hogy tudatosan keresem a reklámfeliratok és a környezet közötti ellentmondásokat. Micsoda ellentmondások vannak, amikor a plakáton elegáns, jó megjelenésű emberek rád mosolyognak, alatta pedig egy koldus ül. A tánciskola plakátján pördül egy táncos, mellette pedig egy féllábú ember áll a mankóján.
Azonban nem túl nagy számú ember van, akikkel a képekről beszélek, csupán néhány barátommal. Ők általában észreveszik ezt a – néha már-már cinikus – látásmódot. Én nem vagyok része a magyar fotográfus társadalomnak, így visszajelzés is kevésbé érkezik. Ilyen vonatkozásban is érdekes egy átmeneti szálláson megjelenni, mert kapok reakciókat. Az IF Caféban többször is kiállítottam például, de a képeim elsősorban dekorációként szolgáltak. Egyszer nyertem a Cseh Tamás Fotópályázaton, megosztott első helyezést értem el egy képpel, amin egy régi ház töredezett postaládái voltak, és a címe az volt, hogy „Vagyunk lakói”. Kiállítási lehetőséget is kaptam.
Barátim közül Attila ad gyakran visszajelzést, és az ő véleménye nekem például mérvadó.
A világ számos pontján jártál már, sok helyen, sokféle emberrel találkoztál, és számtalan fotót készítettél, egy-egy témán belül sorozatokat is. Ha egyet ki kellene emelned, mi volt a legizgalmasabb, legérdekesebb ezek közül?
Most a Plastatics (A lebegés széptana, a sorozat néhány darabja látható volt intézményünk nagytermében – a szerk.) a kedvencem, mert az a legújabb, de általában a dokumentalista jellegű képeket szeretem. Fontos számomra, hogy ilyen módon megőrizzek valamit az utókornak. Ilyen volt például a neonokról és a (hűlt) helyükről készült fotóim. Ez rögzítése a múltnak. Ha egyet kellene kiemelnem, a lépcsőházak lennének azok. Egy lépcsőházat sokféleképpen lehet megörökíteni, elsősorban a beszűrődő fények miatt. Ha csak egy sorozatot vihetnék el magammal a Marsra, az a Lépcsőházas lenne, és megpróbálnám kisírni, hogy a lebegő plasztikszalagok is mellé kerülhessenek.
A most következő, Covidők című kiállításod az elmúlt időszakban született, a járványról mutat képet, de a saját szemüvegeden keresztül. Ez a fotóanyag néhány évtized múlva igazi korlenyomat lesz, de már ma is érdekes visszapillantás az elmúlt 2-3 évre. Úgy tudom, első ízben mutatod meg a közönségnek. Milyen fogadtatásra készülsz?
Különösen azért várom, mert voltam ezen a helyen a Budapest 100 rendezvényen korábban (a BMSZKI Dózsa György úti épületében – a szerk.). Nem csak az épület miatt jöttem ide, hanem azért is, mert érdekelt, hogy mi történik itt. Feltűnt a Népszálló felirat. Így a Budapest 100 alkalmából végre megnézhettem. Nagyon érdekes volt, különösen a padlás. Hogy most ismét találkozik a fotózás és pont ez a hely, megint nagyon izgalmas dolog.
A Covidők-nek egyébként kicsit nehezen találtam címet, nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Ha valaki azt mondja majd, hogy én is így láttam, így éreztem, vagy hogy a lehangoltsága mellett fel lehetett fedezni ebben az időszakban a humort is, már megérte… Valóban egy depressziós, sötét, lehangoló és ijesztő korszak volt, de közben ebben is meg lehetett találni a vicces, humoros, ironikus, a hangulatot kicsit följavító pillanatokat.
Szóval örülnék, ha ezt a hangulatot megéreznék azok is, akik a képeket megnézik. Kíváncsi vagyok. Még ma is meglep, hogy vannak mások is, akik kíváncsiak az általam készített képekre.
Kíváncsian várjuk mi is a megnyitót. Várunk szeretettel!
Az interjút készítette: Botyánszki Alíz szociális munkás