Kiemelkedő szerepet vállalt a krónikus belgyógyászati osztály kialakításában, illetve a hajléktalan embereket minden előzetes adminisztratív feltétel nélkül ellátó háziorvosi és a menedékhelyeken is ellátást biztosító mozgó orvosi szolgálat megszervezésében.
Felelős vezetőként a követelményrendszer határozott érvényesítése, a betegellátás minőségének folyamatos javítása jellemezte. Gajdátsy doktor úr jelenleg is közreműködik a BMSZKI 24 órás hajléktalan háziorvosi szolgálatának működtetésében.
Meghatározó eszméje, hogy az átlagosnál súlyosabb helyzetű hajléktalan betegek ellátásának – tárgyi és személyi feltételeiben is – jobbnak kell lenni az egészségügyi ellátás egyéb területeinél.
Életútjában ki kell emelni, hogy több szakvizsgával rendelkező szakorvosként bátran átlépte az egészségügyi és szociális ellátás – sokszor nagyon is merevnek tűnő – határát, a gyakorlatban is vállalta a családgondozás nehézségeit. Mind a beteg, mind pedig a szociális segítségre szoruló emberekkel kialakított kapcsolatára a mély empátia, az igazi hiteles odafordulás jellemző.
A díj kapcsán Vida Judith a pályafutásáról, hivatása mozgató rugóiról beszélgetett vele, de az interjúban a BMSZKI egészségügyi szolgáltatásainak hőskorából is kapunk ízelítőt.
Budapestért díj elismerésben részesültél. A BMSZKI kollektívája nevében is tiszta szívemből gratulálok a díjhoz! Meglepetés volt számodra?
Igen, nagy meglepetés volt számomra.
Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad a hírt? Egyáltalán, hogyan értesültél róla?
Először telefonon tájékoztattak, hogy fölterjesztettek Budapestért díjra, majd küldtek egy e-mailt a Főpolgármesteri Hivatalból. Az első gondolatom az volt, hogy miért kapom én ezt. Nem értettem teljesen. A következő levelet Karácsony Gergelytől kaptam, abban három mondatban össze volt foglalva az indoklás. Amikor végigolvastam, akkor azt mondtam, hogy oké. Jól esett, hogy nem általános szöveg volt benne, hanem konkrétan le volt írva, hogy a hajléktalan egészségügyi ellátás fölépítésért, fejlesztésért, és az abban való tevékenységemért jelöltek a díjra. Ezt el tudom fogadni.
Az én szakmai utam vargabetűkkel volt tele. 1972-ben kezdtem bányaüzemi körzeti orvosként. Nagyon más világ volt akkor! Mikor vállal az ember egyetem után egy ilyen szakmai indulást? Elég nyilvánvaló, hogyha fontos a lakás. Mert nem volt lakhatásunk. Ha az ember elmegy szemésznek, belgyógyásznak, nem adnak lakást. Nekünk akkor már volt egy gyerekünk, egyetem alatt házasodtunk össze, fontos volt a lakás, ezért vállaltam a bányaüzemi körzetiorvosságot. Aztán elég hamar rájöttem, hogy kevés az, amit az egyetemen megtanultam. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjak gyógyítani, nagyon kellene még segítség. Így találtam rá a kisbéri belgyógyászatra, ahol egy csodálatos főnököm volt, és egy belgyógyászati osztály keretei között nagyon sokat tanultam. Aztán családi okokból Pestre kerültünk, ismét körzeti orvos lettem. Jelentős váltás volt az is, amikor pár év múlva vidéken lettem körzeti orvos.
A feleségem révén nagyon érdekelt a pszichológia, elvégeztem egy hároméves nyugat-európai Rogers tréninget, majd kaptam egy meghívást egy olyan rehabilitációs belgyógyászatra, aminek volt egy pszichoterápiás profilja is, hogy a pszichoszomatikus problémákkal küzdő betegeknek is adjon valamiféle gyógyulási, rehabilitációs lehetőséget. Újra visszakerültem kórházba. Mondom, cikk-cakk….
Aztán átmenetileg letettem a fehér köpeny is. Majdnem 10 évre elmentem a XVII. kerületi Családsegítőbe mentálhigiénés munkatársnak.
’98-ban volt az, amikor már évek óta mozgolódott bennem, hogy olyan jó volna visszakerülni az orvoslásba. Adódott egy lehetőség, egy meghívás az Emberbarát Alapítványhoz. Újra felvettem a fehér köpenyt, amihez előbb még le kellett tenni egy különbözeti vizsgát is. Ott az Alapítványnál nem jött igazán össze a közös elképzelés, elváltunk egymástól. Ezután pár hónapig én magam sem tudtam, hogyan tovább, és amikor kerestem a helyem, jött a lehetőség a hajléktalan-ellátásban.
Közben nekem nagyon fontos lett a hit. Úgy értem, Isten megérintett és elhívott az Ő követésére. Egy fölsőbb vezetést kaptam. Ekkor határoztam el, hogy megpróbálom, mit tudok tenni a hajléktalanellátásban. Mindig is volt a szívemben egy karitatív hozzáállás. Először az Oltalom Karitatív Egyesületben találtam egy fonalat. Megismerkedtem Samu Pista bácsival, a nyugdíjas pszichiáter főorvossal, aki Iványi Gábor hívására feladta a csendes nyugdíjas létét, és itt a Dózsa György úton hozta létre az első lábadozót, betegszobát és hajléktalanokat ellátó orvosi rendelést. Akkor, amikor vele találkoztam, már a Dankó utcában dolgozott. Oda jártam be ügyelni és önkénteskedni, ahol azt mondták, hogy előbb-utóbb lesz ott stabilabb helyem is, nem csak ügyeleti munka. Aztán egyszer csak telefonált a Samu Pista bácsi. Elmondta, hogy kapott egy telefont, miszerint a Dózsán nagy szükség volna orvosra, a korházi részlegre. Azzal is bíztatott, hogy közben folyik a tárgyalás arról, hogy a hajléktalan kórházat megkapja az Oltalom, úgyhogy nyugodtan jöjjek ide, lépjek be a Dózsára, itt most osztozás van, eltelik pár hónap, és az Oltalom fogja működtetni, vinni a hajléktalan kórházat. Ha van kedvem, akkor itt a lehetőség, hogy ne csak ügyeletbe, önkéntesként dolgozzak, hanem fix állásba felvegyenek.
Beléptél az FSZKI-ba[1] azzal, hogy majd mész a kórházzal együtt az Oltalomhoz?
Igen. Idejöttem, és itt ismerkedtem meg Pelle igazgató úrral, aki lekísért az egészségügyi részlegre. Filmszerűen most is előttem van az egész jelenet, ahogy lejöttem, körülnéztem, és láttam azokat a nagyon nehéz körülményeket. Volt olyan kórterem, ahova egy 140 cm magas ajtószerű nyíláson át lehetett bejutni – le kellett hajolni, hogy bemehessünk. A betegek nagy fa lépcsőkön tudtak felmászni az emeletes ágyra. A főnővér mondta, ha ide akarok jönni, készüljek fel: itt van rüh, tetű. Látta rajtam, hogy ebben bizonytalankodom. „Doktor úr, nem látott még tetűt?” Mondom nem. „Jöjjön, doktor úr!” Három lépéssel odament az egyik emeletes ágyhoz. Pista bácsi, tessék felülni! „Látja doktor úr, ami itt mászik a Pista bácsi alatt, ez a tetű…”
Voltak ott műanyag rekeszek, amikről elmagyarázták: úgy van megoldva az étkezés, hogy minden nap hoznak egy műanyag rekesszel zacskós tejet, kenyeret meg zsírt. 13 vagy 17 betegnek hozatnak valamilyen meleg ételt, de a többi 30-40 beteg minden nap sorba áll, és megkapja a zacskós tejet, meg a kenyeret, meg a 10 dkg zsírt. És hónapokon keresztül ezen a koszton vannak a betegek. A tejeszacskónak levágják a csücskét – mert ezek a huncutok kimennek és eladják a Lehelen a zacskós tejet, nem lehet csak úgy odaadni!
Nagyon megérintett, hogy csodálatos „szocmunkások” is voltak ott! Láttam a groteszkségét az egész helyzetnek, ugyanakkor megdöbbentett az, hogy emberek itt dolgoznak. Az is kitapintható volt, hogy szívvel lélekkel csinálják. Szembesültem a nehéz és elégtelen körülményekkel, de nem rettentettek el, éreztem, hogy ez egy kihívás. Bevállaltam, és április 1-vel itt kezdtem el dolgozni.
Milyen évet írunk ekkor?
’99-et. Valahogy ez pörgött vissza a fejemben a Budapestért díj kapcsán, hogy miután egy pár évet dolgoztam a kórházi részen meg a rendelésen, és 2002-2003 táján az előző főorvos elment – vagyis visszament – nyugdíjba (80 felett volt, idős, nagy tudású ember, 4 szakvizsgával), az igazgató engem nevezett ki főorvosnak, és akkor elkezdődött egy olyan menet, ami az életem egyik leggazdagabb időszaka volt. Nagyon hamar kiderült, hogy mennyi mindenen lehetne és kellene változtatni, de azt is meg kellett tanuljam, hogy ez nem azon múlik, hogy az ember elkezd morogni. Valamikor 2003-2004 körül egy konkrét eset kapcsán volt lehetőségem, hogy kifejtsem a gondolataimat, meglátásaimat, hogy vajon hogyan eshetett meg az a rosszízű történet a hajléktalan-ellátáson belül. Az Ombudsman keresett meg, hogy számoljak be arról, a FSZKI mit tesz a beteg hajléktalanokért, és hogyan lehetne javítani az ellátáson. Számomra ez komoly kihívás volt, hitelesen, ellenőrizhetően megfogalmazni, hogy mit is teszünk mi, mint egészségügyi részleg, és mellette azt is leírni, hogy mire lenne még nagy szükség, mit lehetne még tenni. Akkor kezdtem megérteni, átlátni, hogy ahhoz, hogy jobban csináljuk, milyen feltételekre, támogatásra volna szükség. Ettől kezdve munkált bennem az, hogy nem szabad feleslegesen károgni azon, ami nincsen, hanem azon kell gondolkodni, hogy lépésenként hogyan lehet valamit javítani.
Nagyon nagy támogatás volt ebben az is, hogy Pelle igazgató úr hónapról hónapra tartott igazgatói értekezletet, ahol be is kellett számolni a munkánkról, és meg is voltunk kérdezve, kinek milyen gondja van. Aztán elindult egy szélesebb együttműködés is a Tízek Tanácsában, ahová engem is beválasztottak, és ahol az egészségügyet képviseltem. Nagyon izgalmas volt számomra együtt ülni olyan emberekkel, akik azon törik a fejüket, és azon dolgoznak, hogy valami szülessen, valami igazán hasznos és hatékony megoldás, és egy olyan intézményrendszer alakuljon ki, amiben a hajléktalan emberek segítséget kaphatnak. Nagy előrelépés volt később, amikor kinevezték hajléktalanügyi kormánybiztosnak Vecsey Miklóst, aki felerősítette ezt a folyamatot azáltal, hogy képviselte a hajléktalan ellátás ügyét törvényhozási szinten. El tudta odáig vinni a dolgot, hogy megszületett a hajléktalan egészségügyi centrumok jogi háttere, és elkezdődhetett ezeknek a centrumoknak a megvalósítása, beüzemelése.
Valahogy a Budapestért díj kapcsán is ez volt bennem, hogy nekem olyan gazdag volt az életemnek ez az időszaka, hogy ettől egy megáldott, boldog és jó közérzettel élő ember vagyok. De ugyanakkor érdekes volt a díj kapcsán azt is átélni, hogy a párom elkezdett szervezkedni, és egy meglepetés partit csinált. Az ő hobbija a festés, és kiküldött a műhelybe, hogy csináljak kedvenc képeihez 10 képkeretet. „De most? Ezen ne múljon.” El voltam foglalva a gyalugéppel, marógéppel, csináltam neki mintákat, hogy döntse el, melyiket szeretné. És akkor megyek be, és teli van a nappali. Most volt pár napja a nagyfiam 52. születésnapja, és átugrottunk ugyan hozzájuk este, de ügyeletes voltam, ezért nem tudtunk sokat együtt lenni. Látom, meg van terítve, erről én nem tudtam, lehet most ünnepeljük az Zoltán születésnapját? Csak lassan esett le nekem a tantusz! Ez nem másról szól, hanem rólam! Az én drága párom büszke örömében egy meglepetés partit rendezett. Meghívta a Pelle igazgató urat, a Menhelytől a Bazsát, jelenlegi orvos vezetőnket, Magort... Sok embert meghívott, volt, aki el tudott jönni, volt, aki nem. Finomat ettünk, a sógorom, Kovács Dodi őzpörköltöt főzött, hozott finom párlatokat, lányunokám finom sütit sütött… Nagyon jó volt együtt lenni olyanokkal, akiket igazán szeretek!
2007-ben volt lehetőségem nyugdíjba menni, és azt mondtam, ki is használom ezt a lehetőséget, de azóta is dolgoztam még a covid beköszöntéig a Könyvesen. Szeretem csinálni a hajléktalanok egészségügyi, orvosi ellátását. A téli időszakban behoznak – most így mondom – bokor alól valakit, aki nagyon beteg és nagyon kritikus állapotban van, esetleg már félig ki is van hűlve. Most mi is történjen vele? Nekem ezek olyan kihívások, amiket szívesen vállalok. Mindig sokat tanulok az ilyen helyzetekből. Nagyon össze kell dolgozni a nővérrel, a beszállító és a lábadozón ügyelő szociális munkásokkal, hogy egy óra alatt, amit lehet, megtudjak a beszállított emberről. Közben a nővérek teszik a maguk rendkívüli munkáját, hogy a többhetes maga alá székelésből tiszta állapotba hozzák őt, a tetűtől, rühtől megszabadítsák. Közben orvosilag tájékozódjak: milyen állapotban van, mire van most leginkább szüksége? Maradhat-e itt a lábadozón vagy igenis kórházba kell küldeni, ha kórházba kell küldeni, akkor mégis hova, hogy ne egy küldözgetős, rossz kör alakuljon ki?
A hajléktalan-ellátásban szakmailag és emberileg is gazdag, izgalmas életem volt, és most is az. Amíg bírom, nagyon szívesen veszek részt ebben a munkában, ha csak ilyen perifériásan is. Heti 1-2 napot tudok erre áldozni, mert otthon a családban is van lehetőség, hogy segítsek, szolgáljak.
Mondtad, hogy kihívás neked az, hogy egy ilyen ember megérkezik a rendelőbe. A kihívás orvosi értelemben jelent kihívást? Ezek az emberek néha nehezen megközelíthetőek, sok-sok munkája van a kollégáknak abban is, hogy meg tudják mozdítani, be tudják vinni őt hozzátok. Hogy képzeljük el ezt a helyzetet? Mi mindent kell tudod ahhoz, hogy meg tudd vizsgálni őt, vagy hogy gyógyítani tudd?
Ahogy erre a kérdésre keresem a választ, foltok jelennek meg. Emlékszem, hogy örültem, amikor eljutottam a Kártyás Irén és a Menhely Alapítvány által szervezett utcás teamekre. Kiderült, hogy nagyon sok feszültség van az orvosi ellátás és az utcai szociális munkások, krízisautósok között. Feladatomnak éreztem ekkor, hogy mint a BMSZKI Egészségügyi Centrumának a vezetője, én is részt vegyek, és képviseljem a mi szempontjainkat is. Ezeken a teameken sokat tanultam!
Át kellett azt élni, hogy betolnak egy nagyon rossz állapotú beteget, aki büdös, tetves, alig tud lábra állni, értelmes anamnézis, előzmény a betegtől nem, vagy alig nyerhető. Katasztrofális higiénés állapota miatt valójában orvosilag nem is vizsgálható, előbb vizsgálható állapotba kellene hozni. Az esetek jelentős részében a beszállított ember megvonásban van, és alig várja, hogy valami reménye legyen újra hozzájutni a borocskájához. És akkor elég csak az indokolatlan megvárakoztatás, egy cinikus kérdés, megjegyzés, egy rossz szó, és azt mondja, elég ebből, én megyek, és akkor az orvos megkönnyebbülten széttárhatja a kezét, és azt mondhatja: „figyeljen, maga dönt” – és már megy is. Ez az egyik filmkocka. Mellette a másik: ott ülök az utcás teamen, és hallgatom, ahogy a két utcás meséli, hogy nekik 2 hónapba került az – látva az embert, ahogy eljut abba az állapotba, hogy felállni nem tud, de még mindig nem akar semmit, kórházba vagy orvoshoz menni meg végképp nem – hogy végre megígéri, hogy ma nem fog inni, és hagyja, hogy beszállítsák. És akkor berakják az autóba tetvesen, kockáztatva, hogy ők is megkapják, és elhozzák a rendelésre, ügyeletre, és az emberünk 3 perc múlva már megy is kifele vizsgálat nélkül. Ezt át kellett élni, meg kellett tanulni, hogy ilyenkor valami egészen más hozzáállás kell. Azt hiszem, hogy ezt megtanultam.
Nagyon sokat jelentett Ferge Zsuzsának az a mondata, amit még a Családsegítőben tanultam a segélyezés kapcsán: ne helyezzük magunkat bírói székbe. Ezzel én nagyon mélyen azonosultam, és az orvosi munkámban is nagyon hamar be tudtam illeszteni: „Árpi, ne azt nézd, mit érdemel, hanem hogy mire van szüksége. A kísértés mindig ott van, de harcolok ellene, az embert akarom meglátni és ellátni”.
Volt egy kalandom ugye a szociális munka felé is, a Családsegítőben eltöltött majdnem 10 év. Közben a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskoláról meghívtak, hogy a párommal, mint Rogers képzésen kiképzett személyközpontú csoportvezetők, tartsunk személyiségfejlesztő foglalkozásokat szociális munkás hallgatóknak. Éveken keresztül csináltuk ezt. Szerettük ezt a munkát, és a levelező hallgatókkal meg kifejezetten élveztük is. Nagyon sokat olvastam akkoriban, és egy nagyon eleven kapcsolat volt a szociális munka és köztem. És ez még folytatódott akkor is, amikor megkeresett a Salgótarjáni szociális munkás képzés azzal, hogy tartsak órát, és írjak egy anyagot az utcai szociális munkás képzéshez, az egészségügyi ellátásról. Nem mondom, hogy könnyű volt, de mégis, izgalmas, és visszatekintve nagyon örültem, hogy sikerült egy ilyen anyagot összeszedni! Látni kinyomtatva, megtapasztalni, hogy ott ülnek az utcai szociális munkások, és egy hétvégén átvesszük, hogy a hajléktalan-ellátásban mire számítsanak, hogyan ítéljék meg, adott helyzetben az előttük levő hajléktalan embernek mire is van szüksége, és hogy hogyan lehet az egészségügyet elérni, hogyan lehet jól együttműködni.
Most nyugdíjasként próbálok csak az orvosi vonalra koncentrálni, a magam orvosi tudásával segíteni a hajléktalanellátást. Régen a választóvonal az egészségügyi ellátás és a szociális teendők között számomra nem létezett. Úgy éreztem, hogy beleszólhatok a szociális munkába – „őt most el kell helyezni”, „neki kell egy új cipő”, „meg kell szerezni a közgyógy-igazolványt”, „le kell százalékolni”. Azt gondolom, ebből sok kavarodás volt, sokszor személyes konfliktusba is keveredtem, de most van bennem egy letisztulás. Lassan megtanulom elválasztani, hogy mi a szociális munkások dolga és mi az orvosok dolga. Meg kellett így tanulnunk egymást.
Ha visszagondolsz erre az időszakra, milyen kihívások jelennek még meg előtted? Amikre, ha visszanézel, azt mondod, „hú, ez kemény volt”.
Például a NEM-ek. Itt volt házon belül egy fekvőbeteg részleg, háziorvosi rendelés, elindult a pszichiátriai rendelés, és volt külön lábadozó. Orvosi fejjel bizonyos dolgokra azt mondtam, hogy na, ez így vagy úgy „a jó” vagy „ha valaki bejön, akkor annak vagy ennek kell történni”. A hierachikus főorvosságnak, amiben én felnőttem, van egy irányító szerepe is – amit a nővérnek mondok, megcsinálja, amit a betegnek mondok – többnyire – megcsinálja. Megszoktam, hogy az én szavam számít. Aztán amikor nem érzékelem világosan a kompetencia határokat, akkor egy szociális munkás azt mondja, „ezt nem vállalja, nem csinálja, szerinte ez nem az ő dolga stb.” – hát ezen felháborodtam. Győri Péter ekkortájt került ide, és egyszer kétszer leültünk, hogy ezt megbeszéljük. Azt mondta: „Megértem, hogy ezt te fontosnak tartanád, de ez nem orvosi dolog. El kell fogadjad, amit a szociális munkás dönt. A nővérnek dirigálhatsz, a betegnek is megmondhatod, de a szociális ellátásnak nem – az másképp működik.” Ez nekem nem volt könnyű. Arra vártam, hogy a Győri Péter azt mondja a szocmunkásnak: „amit a Főorvos úr mond, azt kell csinálni”. Meg kellett tanulni, hogy vannak határok. Ez amolyan GPS-es dolog, újratervezés, más irányba kell indulni, ha mégis szeretnék elérni valamit. Nem ilyen utasításos formában, hanem valahogy másképp kell meggyőzni a kollégákat, hogy annak az embernek, akit orvosilag a szárnyaim alá veszek, valami másra is szüksége lehet – le legyen százalékolva, vagy olyan ellátásba kerüljön, hogy ne legyen ez, a „forgóajtó dolog”. Bejön egy nagyon beteg ember, elkezdünk vele foglalkozni, lényegesen jobb állapotba kerül, és egyszer csak kiesik a rendszerből...
... kigyógyul belőle...
...nem igazán, csak jobban lesz, javul, és akkor 3 hónap múlva újra találkozunk vele, és akkor már fél lábbal kevesebb van neki, vagy sokkal rosszabb az egészségi állapota. És akkor újra elkezdjük pátyolgatni, és megint eljuttatjuk valahova, kikerül a rendszerből, és még rosszabb állapotba kerül. Ez fájdalmas volt. Ebbe is nehéz volt beletörődni. Úgy érzem, hogy az ellátó rendszerben vannak olyan vakfoltok – nem akarom hibának mondani, hogy ne legyen ítélkező – ami rossz utat generál. Sokan szenvedünk azon a kórházi részlegnél, lábadozós részlegnél, hogy elhelyeztük a beteget az állapotának megfelelően egy szociális ellátóba, ahol viszont kevesebb juttatás volt, mint nálunk, illetve térítési díjat kellett fizetni. A krónikus vagy ápolási részlegen biztosítva volt a háromszori étkezés, a mosás, a hideg-meleg víz, a fűtés, az ágy, a szekrény. Amikor hosszú hónapok kemény szociális munkájával igazolványokhoz, jövedelemhez jut, és végül elkerült tőlünk fél-egy-két év alatt egy szociális otthonba, ott azzal szembesül, hogy elkezdik tőle vonni a térítési díjat. Cifra helyzet áll elő: a kis semmi 27 ezer forintos nyugdíjának még levonják a felét, meghagynak nála 5-6 ezer forint zsebpénzt, amire ő kijelenti, hogy ez neki kevés, otthagyja a szociális otthont. 3 hónap alatt legatyásodik, már lépni sem tud. A könyörületes szívű utcások újra behozzák, mert ez az ember mégsem utcára való – fél lába van meg fél agya meg egyéb. A beteg maga is egyetért ezzel: neki jár ez az ellátás. Megint felvesszük az ellátórendszerbe, megint megmarad a jövedelme, amiből cigarettát vesz meg alkoholt vesz, és mi megint azon dolgozunk, hogy kikerüljön innét: élete végéig nem lehet a betegágyon. (...)
Nagy élmény még a régi időkből talán az, amikor 2003-2004 táján Varga Kriszti, a földszinten dolgozó szocmunkás kolléganő megszólított, hogy a részlegükön szeretne csoportfoglalkozásokat tartani, és hogy segítsünk az embereknek. Elvállaltam. Szeretek csoportozni, mindig megtapasztalom, mennyi pozitív hatás van az őszinte együttlétben, közösségi megosztásban. Azok a találkozások akkor izgalmas, de kemény csoportfoglalkozások voltak, nagyon nehezen akart beérni az említett pozitív hozadék.
Hetente vagy két hetente volt egy-egy ülés. Éppen akkor született egy új jogszabály, ami szerint a hajléktalan-ellátáson belül többféle szállás van, és az átmeneti tényleg átmeneti, ami azt jelenti, hogy másfél vagy két év után menni kell onnan. Ez hatalmas feszültséget váltott ki az emberekből – és mi pont ebbe léptünk bele ezekkel a csoportokkal. Eleinte nem értettem, miért hőbörögnek ezek az emberek, mitől ennyire feszültek... Számomra nagy támasz volt látni, hogy Kriszti mennyire szereti, tiszteli, elfogadja ezeket az embereket, de azt is jó volt átélni, hogy a kitartóan alkalmazott tolerancia, az empátia, az áttetszőség és a kongurencia, a feltétel nélküli elfogadás igenis előbb utóbb meghozza a gyümölcsét. Azt hiszem, Kriszti terve eredményes volt, mert annak a fél szintnek a lakói, akik eljártak ismételten a foglalkozásokra, változtak, és kreatívan tudtak hozzáállni a kialakult új helyzethez.
Számomra ezek a csoportok tették világossá, hogy talán valami nem jól sikerült rendszerszinten. Mert úgy alakították át a hajléktalanellátó rendszert, hogy csináltak átmeneti szállókat, menedékhelyeket, és nem csináltak otthonokat. Akkor a kezdet kezdetén 5-8 ezer átmeneti szállós helyre jutott 20 hajléktalanok otthona férőhely. Amikor mi eljutottunk a csoportunkkal odáig, hogy 15 emberből 13 azt mondja: „nem fog kinőni a lábam”, „nem fogom visszakapni a látásomat”, „63 éves vagyok és nem leszek már fiatalabb” megértettem, az emberek azon háborognak, hogy nekik nem átmeneti szálló kell. Azért érezték itt jól magukat, mert berendezkedtek arra, hogy itt lehetnek az életük végéig. Sokkolta őket, hogy az elhelyezésüket beleegyezésük nélkül, egyik napról a másikra átminősítették „átmenetinek”, mert úgy érezték, tehetetlenek. Tudták, hogy másfél-két év múlva semmivel nem lesznek előrébb, inkább öregebbek, betegebbek, szegényebbek lesznek. Azóta próbáltam képviselni újra és újra, hogy a beteg, sérült, fogyatékos, idős hajléktalanoknak nem átmeneti szállásra, hanem mielőbb állapotuknak, adottságaiknak megfelelő otthonokra van szükségük, de úgy látom nincs igazi áttörés. Lehet, hogy megint a kompetencia határokat feszegetem?
Az egyetemen utáltam, meg szerettem is a vizsgaidőszakokat. Terhes volt, az ember haragudhatott magára is, mert nyilván, ha egész évben jobban használtam volna ki az időmet a készülésre stb. De mégis szerettem is, mert kézzel foghatóan tapasztaltam, hogy egy egy vizsgaidőszak után több tudás van a tarsolyomban.
Valami hasonló ambivalens tapasztalatokat szereztem az év végékkel is. Nem örültem, amikor meg kellett szülni az év végi beszámolókat – és persze a jövő évi munkatervet is. Megterhelő volt, de meg is ajándékozott. Izgalmas volt, hogy egy-egy beszámoló elkészülte után visszamentem a mindennapi munkába, és rájöttem, mennyivel színesebbnek látom a saját munkámat, a munkatársaim munkáját, a betegek mozgását. Annyira értékesnek tartottam azt is, amikor Győri Péter elindította a BMSZKI szakmai napokat, amiben kéthavonta mutathatták meg magukat a különböző részlegek. Építő volt, mert nem csak saját magunkat ismertük meg, hanem felkészülés közben, ahogy kérdéseket tettünk fel és meg is válaszoltuk azokat – saját magunkat is. Ezek nekem jók voltam, jól megfeszültem, fejlődtem, és éreztem, hogy születik valami.
Gazdag életem volt, szívesen csináltam.
Most elégedett vagyok, nyugdíjasként nem szívesen mennék vissza abba a szorításba. Kicsit ott van bennem a kérdés, hogy vajon régebben hogyan tudtam csinálni? Jellemző volt rám egyfajta gyűjtögetés: ha majd nyugdíjas leszek, akkor meghallgatom ezeket a lemezeket, elolvasom ezeket a könyveket. 15. éve leszek nyugdíjas, és látom, hogy ezeket a dédelgetett dolgokat el kell engedni, a mindennapokra kell koncentrálni. Csodálatos dolog unokákkal együtt lenni, nagyon boldoggá tesz, hogy párommal, fiaimmal jó, szeretettel és örömökkel teli a kapcsolatunk. Vannak többlet-terhek, pl. többet kell mondjuk az egészségünkkel is törődni, más tartalommal telik meg az, hogy egymásnak támaszai kell legyünk. Nem is tudom, hogyan tudnék most eleget tenni mindennek: pályázatot írni, beszámolni, éves tervet készíteni, készülni egy negyedéves osztályértekezletre... Korábban vitt a lendület, most már ez is sokkal kisebb bennem.
Változunk mindannyian...
Jól érzem magam az 1-2 napos orvosi elfoglaltsággal és a családi ügyeimmel. Élvezem így az életem. Szakmailag is jelen tudok még lenni, de nincsenek meg a fluktuáló, időszakos túlterhelődések, pirosba menések. Jó így. Többet törődhetek a hobbimmal, nagyon jól esik a barkácsolás. Jó, hogy Katám képeihez képkereteket gyárthatok, mert jó ürügy volt arra, hogy minőségi asztalos gépeket vegyek és azokkal játszhassak.
Azok a történetek, amikkel találkoztál a hozzád kerülő embereken keresztül, nehéz történetek lehettek vagy inkább voltak, és a mai napig is azok. Hogyan birkóztál meg velük? Le tudtad tenni ezeket a történeteket, vagy veled mentek haza is? És mi segített abban, hogy másnap is ugyanilyen mosollyal az arcodon tudjál bejönni dolgozni?
Azt gondolom, hogy ezt még mindig tanulom. Valami azt súgja nekem, hogy nem csinálom igazán jól. Van egy olyan reflex bennem, hogy mielőtt még igazán meghallanám a másikat, igazán megérteném, igazán empatikus lennék vele, elindul bennem egy aktivitás, hogy nekem mit kéne tennem. Ahogy most beszélgetünk, előttem van, ahogy 10 éves gyerekként a húgommal találkozunk valamikor télvíz idején egy szipogó 5-6 éves kislánnyal, megállunk, kérdezgetjük, és akkor ő mondja, hogy éhes, meg nem tudja, hogyan menjen haza. Mi kézen fogjuk és hazavisszük mihozzánk, és rávesszük édesanyámat, hogy keressen neki tiszta ruhát és adjon neki enni. Mi gyerek fejjel úgy gondoljuk, hogy nálunk fog aludni. Édesanyám felnőtt józansága mondta azt, hogy ezt a gyereket valahol nagyon keresik. Jó, hogy hazahoztátok és kapott egy meleg kakaót, de ne dugjuk el, mert lehet, hogy a szülei már nagyon kétségbe vannak esve. Ha valaki panaszkodik, az első gondolatom, hogy a zsebembe nyúlok, nálam mennyi pénz van. A második, hogy mit fog a párom szólni, ha hazaviszem. És aztán megtanultam, hogy nem erről szól a dolog. Van, hogy az empátiás részem leblokkol, és azt érzem, nem tudok csinálni semmit. Sokan mondják, hogy ne akard megoldani a problémám, csak hallgasd meg. Erre nem vagyok képes, férfiből vagyok. Csak ezt a kettőt látom – vagy nem törődök vele, vagy megoldom. Azt hiszem, hogy a nehéz esetekkel kapcsolatban is ez volt az alapvető munkamódom: vagy megoldottam – ide küldjük, oda küldjük, felvesszük, megoperáltatjuk satöbbi, vagy nem törődtem vele – nem tudtam úgy a szívemen hordozni. Mindig rá is csodálkoztam – láttam szociális munkás kollégát meg orvoskollégát, akik hordozták magukban az embereket, én nem ilyen voltam. Ott helyben vagy segítek és bejuttatom oda, ahova kell, vagy ő nem az én esetem. Ilyen szempontból nem voltak álmatlan éjszakáim. Én így működöm, és hozzáteszem, hogy nem vagyok erre büszke, de valahogy így zajlott bennem.
Mindannyian védjük valahogy magunkat.
Ühüm.
Ahogy készültem erre a beszélgetésre, kollégáimnak is említettem, hogy találkozni fogunk. Többen azt mondták, hogy te egy olyan ember vagy, aki mindig mosolyog. Akivel nem nagyon találkoztak úgy, hogy ne látták volna a mosolyt az arcodon. Te is ilyennek látod magad? S ha igen: honnan van ez?
Újra és újra meglepődök azon, hogy kívülről ezt a visszajelzést kapom. Nem, nem ilyennek látom magam. De azt gondolom, hogy ’92 körül – nem emlékszem pontosan a dátumra – volt egy Isten-élményem, Isten megszólított, hogy terve van velem. Ez egy olyan ponton ért el, amikor azt mondtam: „itt vagyok, érdekel, azt akarom, amit te mondasz”. És azóta egy nagyon gyökeres fordulat állt be az életemben, azt érzem, van egy csodálatos főnököm, akihez tartozom, és akinek felelek. Mondták rám korábban is, hogy mosolygós doktor, de bennem akkor mindenféle indulatok dúltak, és mindenféle elégedetlenségek. Úgy érzem, amögött, hogy most mosolygós vagyok, nagyon-nagyon sok belső békesség és öröm van. Nagyon jól érzem magam a bőrömben, a helyzetemben. Boldog vagyok, naponta sok ajándékot kapok a körülöttem levőktől. És olyan sok mindenben tudok gyönyörködni! Érdekes felfedezés, hogy érzek magamban egy tudati változást. Kedvenc elfoglaltságom ugye a barkácsolás – a Lidl újságban csak azt nézem, hogy milyen szerszámom nincs még. De ha hiszed, ha nem, meglátok egyet – most épp egy kis elektromos kézifűrészt szeretnék –, akkor azon gondolkodom, hogy na igen, ha én elmegyek és meghalok, vajon örül-e ennek valaki? És nem lesz-e teher az a sok faanyag, amit megveszek, a fiaimnak vagy az utánam jövőknek? Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy előbb vagy utóbb el fogok menni, hogy visszafele számolom az időt. De ebben nincs semmi rossz. Érzek felelősséget, hogy jó dolgokkal töltsem az időmet. Sok számomra fontos rész van a Bibliában, az egyik kedvencem, amikor Ábrahám haláláról úgy ír, hogy 175 éves volt, és az élettel eltelve halt meg, az őseihez takaríttaték – ezt mondja a régi Károli fordítás. Nekem ebben az volt a fontos, hogy élettel eltelve. Sokáig nem tudtam, hogy ezt hogyan lehet megélni, és aztán egyszer csak megkaptam ezt az ajándékot. El vagyok telve az élettel, amennyi még jön, az is jó, ami volt, az is a helyén van. Ha most mosoly van bennem, amögött van egy belső tartalom, hogy jól érzem magam, és szeretem az embereket, és szeretném még jobban szeretni.
Nehéz most megszólalni. Köszönöm. Van e esetleg valami, amit szívesen „megüzennél” a kollégáknak, akik majd olvasni fogják ezt a beszélgetést?
Az egyik, hogy azt hiszem, kellettek az évek meg kellettek a tapasztalatok, amik azt mutatták, nem lehet egyből odaugrani a jóra, hanem annak valahogy meg kell érni. Talán valami olyasmi, hogy ne csak túlélni akarjuk a nehéz időszakokat, mert ezek lehetnek fontos lehetőségek felkészülni egy nagyobb, izgalmas próbára.
Mostanában sokszor az ad békességet, nyugalmat, ha felteszem egy cél kitűzésekor, egy veszteség mérlegelésekor vagy egy döntési helyzetben a kérdést: „és akkor mi van”. Van, amikor kihúzza a dugót, kiengedi a feszültséget, máskor segít elengedni a makacsul markolt dolgokat, és segít az igazán értékes dolgokra fókuszálni.
Szeretem az erőszakmentes kommunikációt, és bár sakál az anyanyelvem, de folyamatosan gyakorolom a zsiráfot, és szeretnék teljesen átállni rá! A zsiráf nagy nyeresége, hogy a másokban keletkező indulatok, feszültségek viharában tudja, hogy alapjában nem róla szól a dolog.
Nagyon erősen munkál bennem az is, hogy nem én vagyok a világ közepe, de az az igazi, ha mások tudnak abból profitálni, hogy én vagyok. Ez nagyon fontos! Úgy érzem, ha az ember megtalálja, hogy másokért van és másoknak akar adni, akkor egyszer csak átélheti, hogy gazdag az élete, és hogy neki is megvan minden. Fordítva mintha nem működne. Nagyon világosan emlékszem egy váltásra a saját életemből: gyerekfejjel valami olyasmit kaptam, hogy nekünk szeretni kell, és nem szabad önzőnek lenni. Aztán körülvettek önző emberek, és pont a Rogersi dolgokkal való mély összegabalyodás egyszer csak felszabadította bennem az önzést. Mindig erősségem volt a matematika, és egy tökéletes matematikai képlettel tudtam kifejezni: Nem jó az, hogy próbálnék jó lenni, de nem vagyok valami boldog. Fordítsuk meg a dolgot: boldoggá teszem magamat, és akkor máris eggyel több boldog ember van a földön! A legtöbbet így tudok tenni a világ boldogságáért, hogy én magamat boldoggá teszem. Akkor ebben igazán hittem, és el is kezdtem gyakorolni. Ennek nem lettek igazán jó gyümölcsei: hogy mit engedhetek meg magamnak, meg kié, amit én megkeresek, elsősorban kinek van joga rendelkezni az időmmel, energiámmal stb. Elefánt lettem a porcelánboltban, és a cserepek felett a nagyszerű képlet szertefoszlott. Most újra megtaláltam azt, hogy jó jónak lenni, és másokért élni. Nem akarom kikaparni magamnak a gesztenyét. Azt élem át, hogy gazdag vagyok attól, hogy adhatok, Úgy érzem, hogy ezzel a körrel visszakanyarodtam a jósághoz, és nem kell attól félnem, hogy egyszer csak jön az önzés, és azt mondja, hogy „te figyelj, hagyd már abba!”
[1] Fővárosi Szociális Központ és Intézményei, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei jogelődje