A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Gyáli úti szállásán február 26. szombat óta – e sorok írásakor 13. napja – zajlik ukrajnai háborús menekültek, legnagyobb részt családok ellátása. A szűk két hét során mintegy 250 ember fordult meg nálunk. A létszám állandóan hullámzik, most éppen 106-an vagyunk. Egy hete, hétfő hajnalban 140 volt a történelmi csúcs, de ugyanaznap délelőtt 11-kor már csak 110 emberről kellett gondoskodnunk. Csütörtökön késő délután, valamikor 6 és fél 7 között volt egy erős 20 perc, amikor mindössze 15-en voltunk, bő fél órával később, amikor haza indultam, már ismét 50 feletti volt a létszám. Megállás tehát nincs, nem csak az érkezőknek és a távozóknak, de a munkatársaknak sem. Azon röhögünk egymás közt, hogy ki hány kilót fogyott múlt hét óta, vagy kinek lett vízhólyagos a talpa a szálló két épületrésze közötti folytonos rohanásban. A hangulat a krónikus fáradtság és a mániás rohanás ellenére kifejezetten jó. „Ti akkor a háború szörnyűségeivel oldjátok a háború szörnyűségeit?” – kérdezi a népszavás srác[1] pénteken, amikor arról mesélek, hogy mennyivel jobb itt lenni, mint otthonról idegesen böngészni a háborús híreket, fél órás ciklusokban, egészen hajnalig, ahogy az első két napban csináltuk. Ezen még nem gondolkodtunk, de voltaképpen igen, így is lehet mondani. A háború azon szörnyűségei, amivel itt találkozunk, valamiképp megfoghatóak és kezelhetőek. Egyelőre tudunk mit kezdeni velük. Ruha kell, vonatjegy és útvonalterv, étel és tápszer. Pelenka. Telefonálni kell, írni kell, megkérdezni, visszahívni. Ezt tudjuk, egész jól. Bár minden gyorsabb, sűrűbb és végletesebb, mégsem tér el attól, amit hétköznaponként csinálunk, békeidőben. Nem a menekülőkkel, hanem a – most majdnem, hogy barátságosnak, és kis híján szerethetőnek tetsző – magyar valóság számkivetettjeivel, a hajléktalan emberekkel. A szociális munkás pedig, amikor telefonál, 42-es férficipőt és kettes jelzésű pelenkát kerít, megnézi a müncheni gyorshoz az átszállást, beszél, beszélget és figyel, akkor a háború absztrakt jelenségével és várható következményeivel nem kell foglalkoznia, se idő, se felület nincs rá. Istennek hála.
A Gyáli úti az első szálló, amit a BMSZKI megnyitott a menekülőknek, 100 – a gyakorlatban akár 130-140 – férőhellyel, amihez néhány nappal később csatlakozott a Bánya utcai egység, közel 70 férőhellyel. Nálunk a téli hónapokra megnyitott Életmentő Pontot (ami egy speciális éjjeli menedékhely volt kifejezetten utcáról érkező hajléktalan emberek számára) sikerült viharos gyorsasággal átszervezni, a Bánya utcában pedig a Covid elkülönítőként működő szállót. Ez pedig nem kis fegyvertény, a döntéshozók gyorsaságán túl praktikus szempontokból is: a Gyálin például még itt van az életmentő pontra beosztott esti stáb, illetve koordinátorként Ekker Éva, a Kőbányai úti menedékhely vezetője. A tervezett esti két főt kellett négyre, és az éjjeli lefedettség helyett egész napra feltornásznunk (ami egyébként komoly plusz költséget jelent a BMSZKI számára). Szinte az összes BMSZKI-s intézményből jönnek ügyelni kollégák, fapados, átmenetis és a központban dolgozó munkatársak, szakmai- és ellátási vezetők vegyesen. A nap minden órájában jelen van 4 ügyeletes, mellettük önkéntesek az ELTE Társadalomtudományi Kar hallgatóival az élen, valamint meghatározhatatlan számú Gyális kolléga – akinek adódik pár felszabadítható órája, rögvest átjön. Orosz Ágnes és Rész Levente hétköznap naphosszat itt van, a másik szakmai vezető, Bércesi Ildikó most egy személyben viszi az átmeneti szálló ügyeit. Annak ellenére, hogy senki sem csak a saját, bejáratott munkatársaival dolgozik, különösebb ráfutás nélkül minden megy. Egyeztetni a délelőtt végére sem kell, mindenki tudja és csinálja a dolgát. Mondom, még röhögünk is rohantunkban. Bejön egy informális hívás: csődbe megy két magyarországi nagybank, akinek ott van számláját, azonnal vegye ki a pénzét. Szerencsére senki nem ott bankol, de spekulálunk, egymás szavába vágva ötletelünk a közelgő világvége menetrendjéről. Fél óra múlva már mindenki tudja, hogy kacsa az egész, a bankrendszer – 400 Ft-os Euró ide, vagy oda – köszöni jól van, viszont érkezik 200 párna és takaró a Fővárostól, vegyük át. Oké.
Bár hatalmas a fluktuáció, az az itt lévő családok változó ideig vannak nálunk, mégis kimerevedik a kép. A második napra már tudjuk egymás keresztnevét, felismerjük, melyik gyerek melyik családhoz tartozik. A hozzánk érkező családok az elmúlt 10 nap tanulsága alapján három csoportba sorolhatóak.
Az első csoportba azok a jellemzően városi, ukrán ajkú, kisebb létszámú, nukleáris családok tartoznak, akiket rokon, ismerős már vár nyugaton. Az első héten kb. 25%-át adták ki a nálunk megfordulóknak, arányuk a második hétre csökken. Segítségre alig van szükségük, beszélnek angolul, naprakészek a hírekben. Használják a közösségi oldalakat, nagy biztonsággal vágják át magukat az információdömpingen. Nem okoz nekik nehézséget repülőjegyet rendelni, vonat menetrendet letölteni, az sem fog ki rajtuk, hogy nem ismerik a várost: utazástervezővel, GPS-szel segítség nélkül eljutnak bármelyik pályaudvarra vagy repülőtérre. Segítségre jellemzően az egy éjszakás szállás, a meleg étel és a hiányzó ruhanemű vagy pipereholmi erejéig van szükségük, és legfeljebb arra kérnek minket, hogy nyomtassuk ki az online jegyfoglalást. Ebbe a csoportba sorolnám az Ukrajnában tanuló algíri diákokat is – közülük is többen vannak a Gyálin, a nagykövetség szervezi a hazaútjukat. Ők olyanokról kérdeznek minket, hogy hol van dohánybolt vagy jó borbély a környéken.
A második csoportba kárpátaljai magyar családok tartoznak. Ezek már jellemzően népesebb családok, nem ritkán három generáció érkezik együtt, itt viszont még jól követhető a rokoni mintázat. Átlagosan 6-9 főről van szó. Magyarul és ukránul beszélnek, a várost nem ismerik, legfeljebb egy-egy kerületet, többen ugyanis már dolgoztak vagy dolgoznak Magyarországon. Régóta tudott, hogy a magyar építőipar évek óta nagy számban foglalkoztat ukrán munkaerőt – fehéren, szürkén, feketén, mikor hogy – alig találni köztük olyan családot, akinek a férfi tagjai ne kapcsolódtak volna már valamilyen módon a magyar (és ugyanúgy: a szlovák, osztrák vagy német) munkaerőpiachoz. Ez a jelenlét azonban korlátozott hely- és országismerettel jár együtt, a legtöbben korábban csak a munkásszállás és az építkezés közötti utat járták be. Ebből a csoportból is többeknek van külországi (jellemzően német) kapcsolata, eddig két családot már vártak is valahol. Számukra az utazás megszervezése már jóval nehezebben megy, csak az aktív segítségünkkel tudnak buszjegyet foglalni, vagy a (már Magyarországon, Ausztriában és Németországban is ingyenes) vasúti útról tájékozódni. Az útvonalterveket nekik már mi készítjük. Figyelni kell arra is, hogy Bécsben ugyanarról a pályaudvarról induljon a németországi vonat, ahová a budapesti gyors érkezett: a bécsi városi közlekedés a pályaudvarok között megugorhatatlan akadálynak látszik, sőt, a pályaudvarra is csak önkéntes autós segítőinkkel tudnak eljutni, és a szolidaritási jegy megváltásához is elkél a segítség.
A harmadik, legnépesebb csoportba kárpátaljai magyarajkú roma nagycsaládok tartoznak. Sokszor nem is lineáris, leszármazási családokról, hanem komplett családrendszerekről van szó: nagyszülők, több testvér házastársakkal a középgenerációból, oldalági rokonok és gyerekek, kéthetestől egészen a nagykamaszig. A családok átlagos létszáma 8 és 15 fő közötti, de lakik náluk 20 fő feletti (!) nagycsalád is. Magyarországi munkakötődés itt is előfordul, van olyan apuka, aki már eleve Budapesten dolgozott, de a háború első hírére hazarohant a családért. Az ő lakhatása munkásszállón ugyan meg volt oldva, oda viszont nem vihette a gyerekeket. Ennek a harmadik csoportnak nyugat-európai kapcsolata már nincs, legfeljebb magyarországi. A rokonok idejönnek, meglátogatják őket, de befogadni – hasonló munkásszállós háttér okán – már nem tudják a családokat. A társadalmi- vagy kulturális tőke még a második csoporténál is hézagosabb, gyakorlatilag minden kérdésben ránk, újdonsült segítőikre vannak utalva.
A Gyáli úti szálló jelen helyzetben tervezetten egy befogadó- vagy tranzitszálló, az a célunk, hogy minden bekerülő családnak találjunk valamilyen továbblépési megoldást. Ezek a továbblépési utak a fent vázolt három csoportban különbözőek, irányukban és idejükben is. Az első csoport útja a biztosabb szállás felé jellemzően gyors és önműködő, hosszabb maradásra közülük úgy fest, csak az algíri diákoknak lesz szüksége. A második csoport szűk fele, ha a közbenjárásunkkal is, de tovább tud menni nyugat felé. A csoport nagyobbik részének nincsenek nyugati rokonai, de a (relatíve) kisebb családnagyság és a (relatíve) jó munkaerőpiaci pozíció mentén reálisnak tűnik, hogy magyarországi befogadó családokhoz, vagy 3-6 hónapos szerződéssel lakásfelajánlásokhoz jussanak. Jelenleg az Utcáról Lakásba Egyesület gyűjt ilyen felajánlásokat, és a héten már elképzelhető, hogy lesznek „egyezések” az itteni igények és az egyre bővülő lakáslista között. Tegnap, kiváló önkéntes segítőnk, Balogh Eszter szervezése mentén teljesen véletlen- és/vagy sorsszerűen egy család felajánlotta egy 9 fős családunknak a nyár végéig nem használt, 3 szobás kispesti lakását. Ez minden ízében maga a csoda, ugyanis az ULE – ahogy eddig látjuk – inkább kisebb, garzon nagyságú lakásokat tud majd leszervezni, ezek a családok pedig döntőrészt legalább 6 fősek. Valószínű, hogy a második csoport ezen része lassabban, jó esetben egy hét alatt tud majd révbe érni.
A harmadik, legkiszolgáltatottabb csoportnak a jellemzően 10 fő feletti családnagyság okán esélye sincs befogadó lakást, vagy családot találni. Adná magát a lehetőség, hogy valahogy szétbontsuk ezeknek a rokoni hálózatoknak a nukleáris családrészeit, ők viszont – érthető okokból – nem szívesen engednék el egymás kezét. Sokszor hiányos papírokkal, mindent hátrahagyva jöttek, nem egyszer csak egy szatyornyi holmival, egyetlen erőforrásuk maga a család: a szülők, a testvérek, a rokonok közelsége. Ennek a körnek a továbbléptetésében a Fővárosi Önkormányzat nyújt felbecsülhetetlen segítséget, sorra nyitják meg a fővárosi tulajdonú gyermeküdülőket, ahová hosszabb időre, teljes ellátással, és ami a legfontosabb: együtt költözhetnek a családjaink. (Fontos leírni: a Főváros nem csak ebben, hanem a menekültek koordinációjának minden részletében nagyon fontos szerepet vállal.) Eddig két ilyen üdülő nyílt meg a Balatonnál és a Pilisben, folyamatosan, immár a kerületi önkormányzatok bevonásával szervezik a továbbiakat. Mivel egy-egy üdülőt nem csak megnyitni kell, hanem a szezonon kívüli üzemeltetést is meg kell szervezni, most úgy tűnik, némiképp lelassul a kiáramlás. A mostani lakók nagyobb része már a hétvége óta velünk van, és előreláthatóan még napokig nálunk is marad.
Mindeközben döbbenetes mennyiségű felajánlás, adomány és segítség érkezik. A Gyáli úti szálló társalgójában és raktárhelyiségeiben immáron szinte a plafonig ér az adományba kapott ruha, pipere- és babaholmi, már közlekedni is alig lehet a szabadon maradt folyosókon. Legalább ilyen fontos, hogy az adományok mozgatásában, rendszerezésében és nyilvántartásában is folyamatos segítségünk van, rendre 4-5 önkéntes tölti a napját a ruhahalmok között. A rengeteg adomány sok száz, sőt, könnyen lehet, hogy már több mint ezer civil hozzájárulását dicséri – nem tudjuk eléggé megköszönni! Az első napokban volt, hogy a Gyáli útra lógott ki a kocsisor, annyian érkeztek. Az állampolgári részvállalás mellett legalább ilyen fontos a civil szervezetek folyamatos jelenléte. Jelentkezett, és a legkülönbözőbb feladatokban részt vállalt az Age of Hope, az Utcáról Lakásba Egyesület és rajtuk keresztül a Habitat és az AVM, a Cordelia Alapítvány, a Menedék Egyesület, a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány, a Menhely Alapítvány, a Minden babának jár Alapítvány, a Kutyával az Emberért Alapítvány, régi barátunk és partnerünk, a Csillagfröccs zenekar – már most biztos, hogy nem teljes a lista. A Budapest Bike Maffia folyamatosan pótolja a hiányzó adományok körét, mindegy, hogy papucs kell vagy mobil kerítés – bárminek nekifeszülnek, és megszerzik. Fel sem tudjuk mérni, hogy mekkora a hátországunk, az általuk nyújtott biztonságot viszont folyamatosan érezzük. Nem tudunk olyat mondani vagy kérni, amiben ne kapnánk azonnali segítséget. Egyfolytában jön a sajtó is, készségesek, pontosak, figyelnek mindenre, amit ügyfeleink védelme kapcsán kérünk. Egyikük megkérdi, amikor a hatalmas társadalmi összefogásról mesélek, hogy jó, most jönnek, de jönnek-e egy, két, három hét múlva is, amikorra elül, vagy legalábbis megszokottá válik a menekültek jelenléte. Hivatalból nem politizálunk, nagyon figyelünk, hogy véletlenül se fogalmazzunk politikai kontextusban, sem az ügyfelekkel, sem senki mással. Politika vagy sem, mégsem tudok mást mondani, mint amit gondolok, gondolunk, tapasztalunk – hogy valami nagyon fontos történik a magyar társadalommal ezekben a napokban. Jelesül az, hogy: megtapasztalja a saját szolidaritásának az erejét, megtapasztalja egy olyan minőségét, amiben hosszú évek óta nem volt megszólítva. Nem abban a törzsi, indulati szövetségben látja magát, amire minden médiafelületen kondicionáljak az elmúlt években. Nem kérdezi, hogy menekült-e vagy migráns, akit ide sodort az esztelen háború. Nem kérdezi, meddig marad, aki idejött. Annyit kérdez, hogy mire van szüksége: ruhára, pelenkára, takaróra vagy játékra, munkára vagy lakásra. Amikor egy közösséget megtalál egy ilyen élmény, az nem hetekig tart. Annak nagyon hosszú távú hatása és haszna van. Még az sem lehetetlen, hogy úgy érzi, pont erre az élményre van szüksége ahhoz, hogy a saját, valós minőségét betöltse.
[1] A szerző a Népszava újságírójára gondol (a szerk.)