Bűnmegelőzés és áldozatsegítés a hajléktalan-ellátásban

A lakhatással összefüggő társadalmi problémák, a hajléktalanság és a lakhatási szegénység lényegesen összetettebb jelenségek, mint azt általában feltételezzük. Míg a hajléktalan szó említésekor hajlamosak vagyunk leginkább az utcán, aluljárókban élő emberekre gondolni (holott a hajlékkal nem rendelkezők jelentős része intézményekben él, többségükről pedig az utcán sétálva senki meg nem mondaná, hogy nem saját otthonukban laknak), addig a lakhatási szegénység fogalmára legtöbbször mindössze vállrándítás a reakciónk. Ennek elsődleges oka az lehet, hogy olyan kifejezésről van szó, ami csak a legutóbbi időkben kezdett beépülni a közbeszédbe, pedig komoly figyelmet érdemelne.

A hajléktalan emberek ellátására 1989 óta kiépült egy kiterjedt ellátórendszer. (Bár 1989 előtt is kerültek emberek hajléktalan élethelyzetbe, akkor – is? - ez még büntetendő cselekedet volt, és a „problémás”, valójában különféle, többek között lakhatási problémákkal küzdő embereket vagy intézményekbe (börtön, szenvedélybeteg rehabilitációs intézmény, pszichiátriai otthon stb) zárták, vagy rejtőzködniük kellett. A hajléktalanszállókat a rendszerváltozás után a hajléktalanná váló emberek tömeges megjelenése hívta tűzoltás-szerűen életre – és az ideiglenesnek szánt intézményrendszer az elmúlt majd’ 30 évben sem sokat változott, csupán rövidtávú, szegényes megoldásokat kínál.

Ha hajléktalan emberekre gondolunk, általában középkorú szakállas férfiak jutnak eszünkbe – pedig legalább minden negyedik hajléktalan élethelyzetben lévő ember nő! Talán kevésbé szembetűnő, hogy a hajléktalan emberek között nők is élnek, mert a férfiaknál kevesebben éjszakáznak közülük közterületen (lehet, hogy veszélyesebbnek tartják) és többen hajléktalanszállókon. A hajléktalanszállókon lakókról pedig nem rí le, hogy nem lakásból indulnak dolgozni reggelente… Vannak olyan szállók, ahol csak nőket fogadnak, és vannak olyanok is, ahol párok is együtt maradhatnak – ez utóbbiból kevesebb van, mint amekkora az igény, s vannak olyan vidéki városok, ahol heteroszexuális párok csak egymástól külön térhetnek nyugovóra.

Gergő (nem a valódi neve) 22 éves, átlagos magasságú, vékony fiú, sötét hajjal, kék szemmel. Szeret sportolni – futni, ping-pongozni, fitness edzésre járni. Az iskolában táncolt is, kedvence a salsa és a zumba.

Hajléktalanként élni több szempontból védtelen állapot – egyes kutatások szerint a hajléktalan emberek legalább kétharmada szenvedett el anyagi természetű kárt vagy életét és testi épségét veszélyeztető erőszakot. Sokszor hallani, hogy egyes emberek azért nem akarnak szállón éjszakázni, mert attól tartanak, hogy ott ellopják kevéske személyes tárgyukat, ugyanakkor az utcán sem sokkal biztonságosabb, hiszen alvás közben bárki könnyű prédává válik.

A hajléktalanság mindenki ügye? Csak azoké, akik hajléktalanként élik az életüket? Vagy kizárólag az állam feladata tenni valamit? Mindegy mit, csak úgy, hogy az átlag polgár minél kevesebbet érzékeljen a „problémából”? Nehéz, provokatív, sokakat frusztráló, épp ezért vitát generáló kérdések ezek Magyarországán. Ami azonban egészen biztos: nem működhet jól az a társadalom, ami nem törődik a nehéz helyzetben lévőkkel, ez a törődés pedig ott kezdődik, hogy megpróbálom megérteni a másik helyzetét.

Ha figyelembe vesszük, hogy a hajléktalanság nem csupán önmagában a lakhatás hiányát, hanem legalább annyira a hajléktalan személy embertársaihoz, környezetéhez való viszonyának megrendülését, az őt körülvevő társadalommal való kapcsolatának beszűkülését is jelenti, akkor a hajléktalan emberekkel végzett szociális munka legfontosabb célja nem lehet más, mint megelőzni a teljes kívülrekedést és segíteni a be-, illetve visszailleszkedést a társadalom legkülsőbb perifériájáról magába a társadalomba. Mindez azonban biztosan jóval több egy fedélnél a fej fölött és egy ágynál, amire esténként lefekhet az ember.

A BMSZKI Dózsa György úti női éjjeli menedékhelyének lakói számára nyitott reggeliző csoportot szerveztünk, ahol a résztvevők, hajléktalan nők és két segítő (szintén nők) a reggeli elkészítése és közös elfogyasztása közben beszélgethettek bármiről, ami foglalkoztatta őket. A nyitott csoport azt jelenti, hogy bárki bármikor csatlakozhatott, s bár kialakult egy törzsmag, olyanok is voltak, akik csak egy-két alkalommal reggeliztek a többiekkel. A női éjjeli menedékhely reggel nyolc órakor bezár, így a közös reggelik során nem csupán a közös, minőségi étkezés számított különlegesnek, hanem az is, hogy nyolc és tíz óra között nem kellett elhagyni az intézményt.

Ezt a kérdést is feltettük 2016. február 3-án az éves kérdőíves kutatás során a hajléktalanszállón és közterületen élő hajléktalan embereknek. 10 206 hajléktalan ember válaszolt a kérdésekre önkéntes alapon. Az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy van-e valamilyen feladata az életben. Győri Péter összegzéséből kiderül, hogy bár a válaszadók negyede nem válaszolt a kérdésre, és minden harmadik azt fogalmazta meg, hogy nincs semmilyen feladata életében, azért olyanok is voltak, akiknek van. Minden harmadik válaszadó szeretne valamit, leginkább saját magát megváltoztatni.

A hajléktalansággal kapcsolatban legelőször a nélkülözés jut az ember eszébe. Az otthon elvesztése, a biztonság, az élet kiszámíthatóságának megszűnése, az anyagi kiszolgáltatottság. Kétségtelen, hogy a hajléktalanná válás traumája olyan teher, ami könnyen megtörheti és a társadalom peremére sodorhatja az embert. A veszteségekkel megküzdeni rettenetesen nehéz, és e küzdelemben egészen eltérő megoldási stratégiákhoz folyamodnak az otthonukat elvesztők.